Mi az ember eredendő bűne? Mi maga az eredendő bűn?

nem vagyok keresztény,de ha jól tudom,úgy tartják,hogy Ádám és Éva evett abból a bizonyos almából,amiből nem lett volna szabad..

de én nem tudom ezt elfogadni,hogy létezik eredendő bűn,ezért sem vagyok vallásos..

A vallástalanságot nem lehet az eredendő bűnre fogni, mert a kereszténységen kívül még rengeteg vallás van:)

Egyébként én nem hiszek az eredendő bűnben. A rosszakarat és gonoszság nem bűn, hanem az emberi természet része - a bűn az, ha a gyűlöletet táplálod magadban ahelyett, hogy a szeretet keresnéd a világban.

áteredő bűn, eredeti bűn: a teológiai szakkifejezés, az első embernek mint az egész emberiség képviselőjének bűne, mely mint kegyelem nélküli, bűnös állapot minden emberre átszáll. - Ennek megértéséhez először látnunk kell a Szentírás adatait. Az ÓSz (Ter 2,8-3,24) beszél az első emberpár bűnéről, amelynek következménye a paradicsomi állapot (ősállapot) elvesztése és Isten büntetése. Az elbeszélés ún. etiológia, amely a jelen üdvrendi állapotot egy távoli eseménnyel mint okkal magyarázza. Az ósz-i vallásosságnak is megvolt az a problémája, hogy amit Isten teremtett, az mind jó, miért van mégis a rossz a világban? A rossz magyarázata az, hogy az első ember bűnével visszautasította azt a kegyelmi rendet, amelyet Isten fölkínált neki és utódainak. Az ósz-i szt kv-ek és a zsidó teol-ok azonban az ősszülők bűnét még nem értelmezték úgy, hogy az átterjed az utódokra is. Csak a Sir 25,24 és a Bölcs 2,23 beszél arról, hogy a halál az ősszülők bűnének következménye. A Szentírás a halálon egyúttal a lelki halált is érti. Különben az ÓSz úgy látja az életet, hogy az emberek mindenütt vétkeznek és magukban hordozzák a bűnre vivő hajlamot (Ter 8,21; Jób 14,4; Zsolt 51,7). A Biblián kívüli irod. is vallja, hogy a halál és a szenvedés valamiképpen kapcsolatos az ember bűnével (Prométheusz-monda), de azt nem állítja, hogy maga a bűnös állapot is átszáll. Philón és a rabbik azt tartották, hogy a bűn lehetősége konkrétan hozzátartozik az emberhez. Hasonló a vélekedés a kumráni iratokban is. - Az ÚSz-ben az ősszülők bűnére történik ugyan utalás (Jn 8,44; Mk 10,58), de nem úgy, hogy az első bűn egy ált. bűnös állapot oka lenne. Pál ap. világosan kifejti, hogy a halál az első ember bűnének következménye (1Kor 15,21), s azt is, hogy az első ember vétke által mindnyájan bűnösök lettünk. A trienti zsin. a hagyomány alapján a Róm 5,12 skk-t úgy értelmezte, hogy abban az ap. valóban a bűnös állapot átörökléséről beszél. A 12. vers mellékmondatáról lehet vitázni, hogy az ef ho kötőszót hogyan fordítsuk: „mert mindnyájan vétkeztek”, v. „akiben mindnyájan vétkeztek”, de az összefüggés nem kétséges. Az Ádám-Krisztus párhuzam azt fejezi ki, hogy amint Ádám a bűne által az egész emberiségre halált hozott, úgy Krisztus a megváltás által a megigazulást és az életet hozta. A mózesi törv-ek között voltak olyanok, amelyek áthágásáért halál járt, de az ap. arra hivatkozik, hogy az emberek meghaltak a mózesi törv. előtt is, olyanok is, akik nem követtek el személyes bűnt (pl. a gyermekek). A 19. vers kifejezetten állítja, hogy miként „egy embernek engedetlensége miatt mindnyájan bűnössé váltak, egynek (Krisztusnak) engedelmességéért meg is igazultak”. Az ember tehát Ádám bűnével a bűn helyzetébe került, s ezt a helyzetet csak a krisztusi megváltás változtatta meg. - Dogmatikailag az áteredő bűnt az egész teol. antropológia keretében kell néznünk. Az első ember Isten akaratából az egész emberiséget képviselte. A paradicsomi állapot annak kifejezése, hogy ott az ember nem csupán a tiszta term. állapotában élt, hanem Isten gyermekévé fogadta a kegyelem által, s külön adományban is részesítette: mentes volt a testi haláltól és természetének belső rendezetlenségétől, vagyis a bűnre vivő hajlamtól (concupiscentia). A kegyelmi rendet úgy kapta, hogy azt át kellett volna adnia utódainak. Mindezt azért állíthatjuk, mert az ÚSz azt hirdeti, hogy Krisztus visszaszerezte az emberiségnek mindazt, amit Ádámban elvesztett. Az első ember kegyelmi épségének (justitia originalis) állapota tehát a kegyelem titka volt, s így az áteredő bűn állapotában is benne van a titok. Ádám bűnével az ember nem a tiszta term. állapotába süllyedt vissza, hanem az alá, a bűn állapotába, mert születésétől kezdve mindenkiben hiányzik az a kegyelmi állapot, amelynek Isten akaratából ott kellene lennie. A teol-ok állandóan használják azt a hasonlatot, hogy más a helyzete annak, aki eredetileg ruhátlan, és más azé, akit megfosztottak ruhájától. - Az egyházatyák közül először Szardeszi Meliton és Szt Ireneus említik ezt az állapotot, mint az ősszülőktől kapott örökséget. Tertullianus a „vitium originis” nevet adja neki, Szt Ágoston pedig a pelagiánusokkal szemben „peccatum originale”-ról beszél. A gör. teol. Szt Vazul kifejezésével propatorikon hamartema-nak, 'apai bűnnek' mondja. Az áteredő bűn tényét az egyh. hagyomány a Róm 5,12-21 alapján mindig vallotta. Szt Ciprián a gyermekkeresztség gyakorlatát hozza érvül mellette, s ugyanezt teszi Ágoston is. A pelagiánus nézetet az Egyh. hivatalosan el is ítélte. Ők ui. azt vallották, hogy Ádám csak rossz példát adott, s ennyiben ártott utódainak (D 101, 130). Ágoston megkísérelte, hogy az áteredő bűn lényegét is meghatározza, vagyis azt, ami minden emberre átszáll és bűnössé tesz. Úgy gondolta, hogy ezt a bűnre vivő hajlamban, a concupiscentiában találjuk meg. De ezen ő nemcsak az ösztönös erőket és az értelmi belátás elleni lázadásukat értette, hanem az Istentől való elfordulást is. Ezt az utóbbit a keresztség eltörli, a rendetlen hajlamok viszont megmaradnak (Contra Julianum, II,3,5; De peccatorum meritis II,4). Canterbury Szt Anzelm annyiban tökéletesítette ezt a nézetet, hogy az áteredő bűn lényegét annak a kezdeti kegyelmi épségnek a hiányában látta, amelynek bennünk kellene lennie, és amelyet a keresztség ad vissza. Aquinói Szt Tamás az eredeti épséget egynek vette a kegyelemmel. Szerinte az áteredő bűn formális eleme a kegyelem hiánya, míg materiális eleme a concupiscentia (STh I-II,82,3). - Az ort. egyh-ak az áteredő bűnt elvetik. Teol-aik többségének az a véleménye, hogy Isten bűn nélkül valónak teremtette Ádámot, s megadta neki a végtelen tökéletesedés lehetőségét. Nem a megvalósult, hanem a megvalósítandó tökéletesség állapotában volt. Mivel szabad akaratából vétett Isten törv-e ellen, megszakította magában a tökéletesedés folyamatát. Vétke miatt Isten képe eltorzult benne, de el nem tűnt. Rossz természetét átörökítette ugyan leszármazottaira, ám azok nem részesei az ő személyes vétkének. Az ort. teol. tehát nem ítél az áteredő bűnről túl szigorúan, mondván, az embernek megadatott a szabad akarat, hogy válasszon jó és rossz között. Képes választani és tenni a jót, ha nagy erőfeszítésekkel lelki közösségre lép Krisztussal, s elnyeri Isten kegyelmét. A szabad akarat érvényesítésére a csecsemő még nem képes, ezért a meg nem keresztelt gyermek nincs megfosztva a teljes üdvösségtől.

- Luther és Kálvin tanításában az áteredő bűn az emberi term. megromlását jelenti. Benne van a concupiscentia, az értelem elhomályosodása, továbbá a szabadság és az Isten iránti bizalom elvesztése, s ezeket a veszteségeket a keresztség sem pótolhatja. A megigazulás csak abban áll, hogy Isten a hívő embernek nem számítja be a bűnt. A trienti zsin. elvetette ezt a nézetet (D 792) és később a janzenisták hasonló tanítását is (D 1047-51). A Tridentinum utáni teol-ok egyre inkább átvették Duns Scotus megfogalmazását, hogy az áteredő bűn magát a term-et nem változtatta meg, hanem csak a termfölötti adományoktól fosztotta meg. Így a concupiscentia is csak következménye az áteredő bűnnek, nem anyagi eleme. - Még nehezebb megmagyarázni azt, hogy igazában hol van a bűnös jelleg és a felelősség az áteredő bűnben mint állapotban. Ez a bűn ugyanis úgy van Ádám utódaiban mint a kegyelem hiányának állapota, nem pedig úgy, mint személyes tett. Bár Origenész úgy magyarázta mint személyes tettet, de pl. Ciprián és Ágoston azt a terminológiát használták, hogy az áteredő bűn mindenkinek saját benső bűnös állapota. Bűnös jellege az ősszülők tettében és akaratában gyökerezik, amennyiben mindnyájunkat képviseltek (D 1047). A bűnös állapot átöröklését nem elég Ádám bűnének valamilyen erkölcsi beszámításával magyarázni. Ambrosius Catharinus véleménye ezen a téren befolyásolta De Lugót, Suárezt és Scheebent is: az átöröklés az első emberrel való természetes összetartozáson alapszik (Ef 2,3; Róm 5,12; 1Kor 15,22), s így maga a bűn az emberi nembe való beleszületéssel terjed, nem utánzással. - Az áteredő bűn hatását és következményeit Ágoston még úgy magyarázta, hogy az emberiség a kárhozat martaléka lett általa (Ep 186,6.16). A kk. teol. arról beszélt, hogy az ember természetes adottságaiban megsebesült és a termfölötti adományokat elveszítette (vulneratus in naturalibus, spoliatus gratuitis). Ezért a trienti zsin. az örök élet elnyerése érdekében szükségesnek mondja a keresztséget az áteredő bűn eltörlésére (D 791), s ezen az alapon védi meg a gyermekkeresztség jogosságát is. Ágostonnal szemben ma ált. a vélemény, hogy a csupán áteredő bűnnel meghalt gyermekekre nem vár az a kárhozat, ami a személyes bűnök büntetése. Biztos, hogy ezek a gyermekek is megtapasztalják valamiképpen a megváltást és Isten irgalmát. Még nehezebb az áteredő bűnnek a földi életre vonatkozó hatását körvonalazni. A II. orange-i és a trienti zsin-on (D 174, 788) kijelentették, hogy az ember testileg és lelkileg rosszabb állapotba került (értelme elhomályosult, akarata rosszra hajló lett, emlékezete meggyöngült). Ezt úgy kell érteni, hogy az embernek megmaradt a képessége Isten és a term-törv. megismerésére, ill. a term-törv. teljesítésére (D 1785). A szellemi és ösztönös összetettségből fakadó rendezetlenség azonban mindkettőt gyöngítheti, ezért a kegyelem megvilágosítására és erősítésére szükségünk van még a term-törv. kitartó megvalósításában is. A halál mai formája és a term. belső rendezetlensége szintén az áteredő bűn következménye, de csak abban az értelemben, hogy az ember elvesztette azt a kegyelmi kiváltságot, amelyet a kezdeti épség állapotában kapott. Önmagában a halál és az ösztönös kívánságok az ember term-éhez tartoznak. Csak annyiban számítanak büntetésnek, amennyiben az ember a bűnével elutasította a termfölötti kiváltságot. Végeredményben tehát az áteredő bűnnel nem az a helyzet, hogy Isten az utódokat bünteti az ősszülők bűnéért, hanem az, hogy az ember visszaesett a rideg term. rendjébe, mert az ősszülők bűnükkel ezt választották a kegyelmi kiváltság helyett. Ez a visszaesés Isten akarata ellen szól, s ebből adódik az egész állapot bűn jellege. A megváltás visszaszerezte a kegyelmet, a küzdelmes életért kapjuk az örök jutalmat és a végleges boldogságot. - Külsőleg a Szentírás elbeszélése olyan, hogy az áteredő bűn dogmája föltételezni látszik a monogenizmust, az egy őstól való származást. Ma, amikor a termtud. fölveti a poligenizmus kérdését, ki kell térni arra is, hogy a trienti zsin. az áteredő bűn dogmájával együtt a monogenizmust is definiálta-e? Ált. vélemény az, hogy nem, hiszen akkor ez a probléma ismeretlen volt. Az Ádám-Krisztus párhuzam a Szentírásban a képviseletet hangsúlyozza elsősorban, nem a biológiai leszármazást. Ádám neve a Szentírásban jelenti az egyedi, első embert is, és az embert, a fajt is.

Nézdd ezt meg: [link]

Az eredeti bűn, amelyben minden ember születik, a szentségtől és igazságtól való megfosztottság állapota. „Magunkra vont”, nem „általunk elkövetett” bűn; születési állapot, nem személyes cselekedet. Minden ember egy, közös eredete következtében az emberi természettel együtt származik át Ádám minden utódára, „nem utánzás, hanem továbbadás” révén. Ez a továbbadás misztérium, amelyet nem tudunk teljesen megérteni.

Az eredeti bűn következtében az emberi természet nem romlott meg teljesen, de természetes erői meggyengültek, és az emberi természet a tudatlanság, a szenvedés és halál hatalma alá került és a bűnre hajlóvá lett. E bűnre való hajlandóságot nevezzük concupiscentiának.

Az eredeti bűn

Az elsô ember bűnével nemcsak saját magának ártott. Ádám a mi számunkra is elveszítette a szentséget és megigazultságot s az egész emberiségre átszármaztatta a bűnt, a lélek halálát, és a bűn következményeként a halált, a szenvedést, a fáradságot és kísértést. Van tehát valami kötelék, amely által Ádám bűne végzetszerűen átszáll reánk, és ez a kötelék a származás. Miként szállhat át reánk a leszármazás útján bűn, az hittitok és az is marad, ezért sohasem tudjuk teljesen és egészen megérteni.

Aquinói Szent Tamás szerint az Ádámtól leszármazó emberek valamennyien mintegy egy testnek tagjai. Miként egyik tagnak, mondjuk a kéznek, cselekedete résztvesz az akaratnak a jóra vagy rosszra való elhatározásában s a cselekedet jó vagy pedig bűnös (pl. gyilkosság), éppúgy az emberi nem minden ,,tag''-jának is része van az ôsatya bűnében, aki a nemzés által indítja ôket, miként az akarat a tagokat. E titok némiképp világosabb lesz elôttünk, ha meggondoljuk, hogy természetesen nem bűntett-rôl, hanem bűnállapotról van szó. Az emberben a bűn elkövetése után mindaddig megmarad a bűnállapot, amíg tettét meg nem bánja és ôszinte bánattal jóvá nem teszi. Vagyis ha megmarad benne az elmúlt tett igenlése: ,,Ha még nem tettem volna meg, most követném el''. Az akarat igenlése mindaddig a rosszra irányul, amíg az ember az akarat erélyes elfordulásával az elkövetett cselekedet kárhoztatását ki nem küzdi. Hasonlóképpen Ádám cselekedetének is az a következménye, hogy az akarat (állapotszerűen) Isten ellen lázadásra irányul, a rosszra hajlik. A lélek visszairányítását a jóra, Isten felé csak a megszentelô kegyelem végezheti. A megszentelô kegyelem elvesztése a rosszra való hajlást, legalább is az Istenhez való teljes ragaszkodás hiányát föltételezi, pedig ezt Istennek el kell várnia az embertôl, ha az embert gyermekeként akarja szeretni. Most az emberek a megszentelô kegyelem nélkül jönnek a világra, a jóra való állapotszerű hajlam nélkül, ama jóság nélkül, melyet Isten nekik szánt. Sôt bizonyos mértékben hajlanak a rosszra és egyben helyeslik azt a lázadást, amellyel az elsô ember Isten ellen föltámadni merészkedett. Minden Ádámtól származó emberben bizonyos közösség (,,szolidaritás'') van ôsatyja bűnével, bizonyos ,,belevontság'' abba a bűnbe (együttműködés a bűnös cselekedetben). ,,A bűn egy ember által jött be e világba, és a bűn által a halál s így a halál átment minden emberre, mert mindenki vétkezett'' (Róm 5,12). Ennek az ,,öröklôdô bűn''-nek következménye azután az emberben a szenvedés, fájdalom, halál, az alsóbbrendű ösztönöknek lázongása a felsôbbrendűek ellen, a bensô összhang, de egyben az egész környezettel való külsô összhang megzavarodása is.

Szörnyű továbbá az is, hogy ennek a rosszra való hajlamnak elmaradhatatlan következményeként mindazok, akik az eredeti bűnnel születnek, súlyos személyes bűnöket követnek el, úgyhogy ha nem volna Megváltó, valóban az egész emberiség az örök kárhozatba rohanna. Szinte irigyelnünk kellene a gyermekeket, akik személyes bűn nélkül, pusztán az eredeti bűnnel megterhelten halnak meg. Szent Ágoston egyik írásában megrázó szavakkal fejezi ki ezt az igazságot: ,,Ádám egyszersmind utódait is, akiket saját személyében, mint gyökerükben, a bűn elkövetésével megrontott, a halálbüntetés és a kárhozat kötelékeivel körülhálózta: úgyhogy mindaz, aki tôle származik, az eredeti bűnnel születik és ennek következményeképpen különféle tévedéseken és fájdalmakon keresztül megrontóival, a hűtlen angyalokkal együtt a végnélküli kárhozatba jut. »Amint a bűn egy ember által jött be e világba és a bűn által a halál s így a halál átment minden emberre, mert mindenki vétkezett« (Róm 5,12)... Így volt tehát az emberi nemmel: a kárhozat ítéletével sújtott emberiség a rossz hatalma alá került, sôt valósággal benne fetrengett s egyik rosszból a másikba rohant; és az angyalok bűnbeesett csoportjával együtt méltó büntetéssel lakolt a gonosz hűtlenségért''. (Enchiridion sive De fide, spe et caritate 26 sk. pont.)

Az emberi nemnek az eredeti bűn állapotában való helyzetét, az értelem elhomályosulását, Isten haragját, szemléltetôen írja le Szent Pál is a rómaiakhoz írt levelének elsô fejezetében: ,,Az Isten haragja megnyilvánul az égbôl azoknak az embereknek minden gonoszsága és igazságtalansága fölött, akik lefogva tartják az isteni igazságot igazságtalansággal... Mivel, ámbár megismerték az Istent, nem dicsôítették ôt, mint Istent, és nem adtak hálát neki, hanem üresek lettek gondolataikban, és sötétség borult oktalan szívükre. Bölcseknek mondogatták magukat és esztelenek lettek, és fölcserélték a halhatatlan Isten dicsôségét halandó embernek... (és állatoknak) a képmásával. Ezért az Isten átadta ôket szívük vágya szerint a tisztátalanságnak, hogy maguk becstelenítsék meg testüket, mint olyanok, akik elcserélték az Isten igazságát hazugságra és inkább tisztelték és szolgálták a teremtményt, mint a Teremtôt... Ezért az Isten átadta ôket meggyalázó szenvedélyeiknek... és elvették megtévedésüknek megfelelô bérét'' (Róm 1,18-27).

E szerint most már nem úgy hordjuk magunkban az emberi természetet, amint az az Isten alkotó kezébôl kikerült. Ha nem is rombolódott szét, mégis megsérült, önmagában kárt szenvedett. A természetfölötti ellen való lázadást is azóta ismeri természetünk.

Az itt rajzolt kép bizony sötét. De egyet mindjárt meg kell gondolnunk: az eredeti bűn mintegy sötét háttér, melyre Isten a megváltás fénylô képét festi rá. Az eredeti bűn minden borzalmán keresztülragyog az a gyôzelmes tudat: Van Megváltónk! Szent Pál is érezte magában az eredeti bűn következményeit, de azt is tudta, ki szabadíthatja meg tôlük: ,,Más törvényt látok tagjaimban, ez küzd értelmem törvénye ellen... Én szerencsétlen ember! Ki szabadít meg e halálnak testétôl? Az Istennek a kegyelme Jézus Krisztus, a mi Urunk által'' (Róm 7,23-25).

Eredendô bűn: az az állapot, amelyben minden ember születik, amennyiben a) ez az állapot ,,Ádám'' ôsbűne által keletkezett (monogenizmus), b) Isten elôtt mindenkit olyan bűnös és gyötrelmes helyzetbe hoz, amely az ember belsô lényegét érinti, c) de mégsem keverhetô össze a valódi (vagyis személyes, szabadon elhatározott) bűnnel. Az eredendô bűn tehát az emberi létezés átélésének az a negatív minôsége, amely az ember származására mint származásra vezethetô vissza és amelyet mindig együtt kell szemlélni azzal a pozitív minôséggel, amelyet Isten mindenkire vonatkozó üdvözítô akarata (Isten üdvözítô akarata) és Jézus Krisztus hatékony kegyelme kezdettôl fogva és mindig is képviselt.

I. A Szentírás tanítása. Bár az Ószövetség etiologikus beszámolója (Ter 2,8-3,24) az ôsszülôk és az Isten közti bizalmas kapcsolat megszűnését, valamint a fáradságot, a szenvedést és a halált az ôsszülôk bűnével (az ôsbűnnel) okolja meg, az Ószövetség mégsem ismeri a szigorú értelemben vett eredendô bűnt mint az ôsbűn következményét. -- Az evangéliumok szintén csak célzásokat tesznek a bűnbeesésre; de sehol sem szerepel a bűnbeesés következtében létrejött, minden embernél meglevô állapot. A döntô bibliai hely Szent Pálnál található: 1Kor 15,21 és köv., mindenekelôtt pedig Róm 5,12-21. Ezen az utóbbi helyen Szent Pál az eredendô bűnrôl beszél (lásd a tridenti zsinat döntését: DS 1510-1516), hiszen elsôsorban Ádámot és Krisztust állítja egymás mellé (18. vers) (illetve Ádám tettének és Krisztus tettének mindenkire gyakorolt hatását), és az egyiktôl a kárhozatot, másiktól az üdvösséget vezeti le, amit (saját bűnével vagy hitével) az egyes ember megerôsít ugyan, de ez a kárhozat, illetve üdvösség az egyes ember állásfoglalását megelôzi, és az embert belülrôl valóban meghatározza, mivel Ádám tette az embert kegyelmet nélkülözô bűnôssé, Jézus Krisztus tette pedig igazzá, vagyis olyanná teszi, akit elér Isten tevékeny üdvözítô akarata. Természetesen a katolikus teológiában, a kérdés szokásos tárgyalásától eltérôen, világosabban kifejezésre kellene juttatni, páli szellemben, a hitet és a szentségeket megelôzô ,,objektív megváltottságot'' mint az embert belülrôl meghatározó egzisztenciált.

II. Dogmatikus értelmezés. A kereszténységnek a megváltásra és a kegyelemre vonatkozó alapmeggyôzôdése abban foglalható össze, hogy az istenivé tevô és megbocsátó kegyelmet mindenki a) csakis Jézus Krisztustól kapja, tehát nem egyszerűen mint ember vagy mint (a Jézus Krisztus nélkül gondolt) emberiség tagja, és b) ezt a kegyelmet mindenki bűnbocsátó kegyelemként is kapja. Ez már benne van Jézus önfelfogásában, aki életét és halálát ,,mindenkiért'' hozott áldozatként értelmezte. Ez azt jelenti, hogy az ember nincs birtokában Isten megszentelô kegyelmének (pneuma) azért, mert ember és az emberiség tagja. A kinyilatkoztatásból kiderül, hogy Isten a (Jézus Krisztusnak alárendelt és tôle függô) kegyelmet hajlandó volt odaadni az embereknek -- az emberiségnek és az emberiség Istennel való eredeti ,,szövetségének'' az egységében --, mert az emberek leszármazottai voltak az elsô, kegyelemben részesített embereknek. Mivel Isten senkinek sem tartozik a kegyelemmel, ezért Isten megtehette, hogy ezt az elhatározást feltételhez köti, és ez a feltétel lehetett az is, hogy az elsô emberek kiállják-e a próbát. Ha ez a feltétel nem teljesül, akkor Isten az embereknek nem mint ,,Ádám gyermekeinek'' kínálja fel az isteni pneumát, hanem egyedül Jézus Krisztus miatt, mivel a bűn ellenére sem változott meg Isten akarata, hogy Jézus Krisztus legyen az emberiség feje. Az embereket mint olyan embereket, akik leszármazási-történelmi kapcsolatban állnak az emberiség kezdetével, nem illeti meg az isteni pneuma. Az emberek ,,öröklik'' az eredendô bűnt. A pneumának ez a nem szükségszerű hiánya az ember sajátos, bensô állapota (valamilyen fajta negatív egzisztenciál). Mivel a pneuma az egész ember üdvösségét jelenti, a pneuma hiánya a halál legyôzésére képes dinamikának a hiánya (a halál az eredendô bűn következménye és megnyilvánulása). Bár az ember, katolikus tanítás szerint, az eredendô bűn állapotában is az marad, amivé ,,természete'' teszi (DS 1955), mégis érezheti magát ,,sérültnek'' és érezheti úgy, hogy természetes képességei meggyengültek (DS 1511), ha azokkal az ,,igényekkel'' méri magát, amelyek a természetfeletti egzisztenciál következtében vannak meg benne: ez ugyanis arra rendeli az embert, hogy a kegyelem és annak (esetleg nem is reflektált) tapasztalata által magának Istennek az életében vegyen részt (kívánság).

Az elmondottakból kiderül, hogy az eredendô bűn mint ,,hiány'' vagy mint ,,bűnös és gyötrelmes helyzet'' (amely konkrétan sohasem létezik önmagában) nem tekinthetô az egyes ember személyes bűnének (DS 456); az eredendô bűn csak analóg értelemben bűn. Mielôtt az ember döntene (választana a hit és szeretet vagy a személyes bűn között), üdvhelyzete már dialektikusan meghatározott: eredendôen bűnös, mivel Ádámtól származik, és megváltott, Jézus Krisztus jóvoltából. Az ember személyes és szabad választásával eldönti az egyik vagy a másik irányban ezt a dialektikus szituációt, és szabadon beleegyezik személyes bűnével abba, hogy eredendôen bűnös legyen, vagy hitben és szeretetben szabadon beleegyezik abba, hogy megváltott ember legyen. Egyik döntés sem szünteti meg egyszerűen és teljesen azt az egzisztenciált, amelyikre az ember választásával nemet mondott. Mint ahogy a kegyelem mindig elérhetô marad a bűnös számára, ugyanúgy a megkeresztelt ember számára sem egyszer s mindenkorra elintézett, túlhaladott ügy az eredendô bűn (keresztség, megigazulás). A keresztény embernek síkra kell szállnia az igazságért és a szeretetért, és ezzel konkrét történelmi tapasztalatot kell szolgáltatnia arról, hogy a kegyelem képes legyôzni a szenvedést és a halált.

Úgy látom az eredendő bűn egy szándékosan félreértelmezett fogalom. Az én leképezésem szerint abból a kijelentésből ered, hogy csak más kárára tudsz létezni az anyagi síkon. Mikor kiszakadsz a teljességből - vagy az isteni létből, a paradicsomi állapotból, ha úgytetszik - és leszületsz, már nem a teljességet, hanem az elkülönültséget tapasztalod. Mivel különállónak tekinted magad a világ többi részétől, azthiszed, csak úgy tudod fent tartani magad, ha elragadsz dolgokat a világból. Ez az el/kiragadás lehet bármi a gyilkosságtól kezdve, a táplálkozáson, a lélegzésen keresztül a gondolatok megalkotásáig bármi. Minden cselekedeteddel "bűnt" követsz el, mert elpusztítasz valamit a saját hasznodra. Az hogy egy embert, vagy egy ideát pusztítasz el, már teljesen mindegy, mivel mindegyik ugyanabból az élő energiából épül fel. Csak a te ítéleteiden múlik, hogy mit és milyen szempontból tekintesz kevésbé bűnösnek. Tehát szerintem a bűn itt az eredendő és kikerülhetetlen agressziót jelöli.

Fontos leszögezni viszont azt, hogy ennek a fajta bűnnek semmi köze a rossz szándékhoz. Sőt, ha következetesen végig gondoljuk rossz szándék nem is létezhet. Mindenki a személyes fejlettségéhez mérten fejezi ki önmagát. Aki felismeri a transzcendentális/univerzális igazságokat és belátja/megéli azokat, az azok szerint fog cselekedni, mivel látja azt is, ha ezek ellen tesz, önmagát korlátozná. Nem lesz oka rá, hogy ellene cselekedjen. Így jóllátszik, hogy tulajdonképpen minden bűnös cselekedet a tévedés eredménye és nem a szándékosságé. Abból a tévedésből táplálkozik, hogy azthisszük különállóak vagyunk.

Szia!

Ez a kifejezés egy teológiai fogalom, ami azt célozza meg, hogy magyarázatot adjon a bűnre, ami a Földön van.

Teológiailag nézve az erdendő bűn az, hogy Éva szakitott a tiltott fa gyümölcséből, és evett abból, Isten kifejezett tiltása ellenére.

Van egy ennél még messzebb mutató definíció azonban, amely azt mondja, hogy az eredendő bűn az önzés, az önmagunkért élés gondolkodásmódja és életformája.

Nagyon érdekes, hogy ennek az igazságnak a felfedezéséig természettudományos megfigyelés útján is el lehet jutni. A neves, külföldön élő magyar tudóstól, Selye Jánostól idézem a következőket: "Bizonyos tekintetben úgy is vehetjük, hogy az önzés az eredendő bűn, nemcsak az ember, hanem minden élőlény számára." (Életünk és a stressz, 1973, 310. l.)

Ezután úgy szemlélteti állítását, hogy leírja, mi történik például az emberi testben, ha annak valamely része egyszer csak az "önzés törvénye" szerint kezd működni: "Ki-kitörhet egy forradalom valamely részlegben, amely elfeledkezik a kollektív önzetlenségről. Ez az, amit ráknak nevezünk. És ebbe nemcsak az egész szervezet pusztul bele, hanem vele együtt a lázadó rész is saját törekvésének áldozatává válik." (I. m., 295. l.)

Majd hozzáteszi mindezekhez: "A racionális értelem korában szinte megörvendeztet, hogy az emberi magatartást nevelő vallási és bölcseleti tantételeknek tudományosan feltárható biológiai igazság az alapjuk." (I. m., 293. l.)

Van min elgondolkoznunk ezen a ponton: Lehetséges, hogy minden rossznak tényleg az önzés a gyökere? De hiszen nekünk az önérdek és önös vágyak, kívánságok követése tűnik az élet és a boldogság útjának! Nem bűnösnek, hanem természetesnek érezzük, hogy a magunk javát keressük mindenben. Ugyan mi mást tehetnénk, hiszen mindenkinek ez a kézenfekvő? – mondaná sok ember. Lehetséges, hogy valami megcsalja, megrontja tiszta látásunkat? És talán ez a ferde látás maga is a bűn következménye? "Van olyan út, amely igaz az ember szeme előtt, de a vége a halálnak útja" – mondja a Biblia (Példabeszédek 16:25).

Üdv. Péter