Ha nem vagy szép, senki vagy?

A napokban az egyik barátnőm ezt találta mondani: "Mikor tizenéves voltam, elképzeltem, hogy lesz majd egy családom, két szép gyerekem, és én is csinos és helyes nő leszek. Most megvan mindenem, de belenézek a tükörbe, és egy ronda, formátlan nőt látok, utálom magamat." Mit tudtam tenni? Átöleltem, és azt mondtam neki, hogy ez nagyon rossz lehet, én bezzeg, ha belenézek a tükörbe, azt gondolom: milyen helyes csaj vagyok, egy nappal sem nézek ki többnek hatvannál. Röhögtünk, mert még negyven sem vagyok, és így el is ütöttük a helyzet drámaiságát, pedig tudom, hogy mennyire fájdalmas lehet az, amit érez.

Enikő persze szép arcú, jó az alakja, pedig a kisebbik gyereke nincs még egyéves sem. Nem kezdtem el győzködni arról, hogy milyen jól néz ki, mert amikor az ember így látja magát, akkor reménytelen meggyőzni az ellenkezőjéről. Megrázott, amit mondott, pedig számtalanszor hallottam már ezt. Tudom, hogy mennyi nő küzd hasonló érzésekkel, nekem is év (tized)ekig tartott az, hogy el tudjam fogadni magam olyannak, amilyen vagyok.

Én nem vagyok szép. Amikor egy fotózás kedvéért kirittyentenek, csinosnak látom magam, míg el nem kenődik a sminkem és úgy nem festek, mint egy másnapos panda a kínai állatkertből. Gyakran érzem úgy - főleg amikor kifejezetten szép nőkkel dolgozom, akiknek mindennap attraktívnak és jól öltözöttnek kell lenniük -, hogy mellettük én vagyok a vidéki rokon, aki hajnalban érkezett a Keleti pályaudvarra a vasárnapi ruhájában, és a hatos vonattal már megy is vissza.

De ez már ritkán frusztrál. Ezzel együtt, bevallom, amikor vártam a lányomat, alkudoztam a Jóistennel: "Csak azt kérem, hogy legyen egészséges. Illetve ha belefér még egy kérés, kedves Jóisten, legyen szép is."

Mert tudom jól, hogy aki szép, azt jobban szeretik. Az ilyen emberekben könnyebb megbízni, a külsejük vonz másokat, és ők azok, akik általában jobban boldogulnak az életben. Ez szociálpszichológiai tény. A szépség hatalom, érték, lehet vele élni és visszaélni is, de sokkal gyakoribb, hogy magukkal a szépekkel élnek vissza.

Talán ezért szomorodom el, ha szépségkirálynő-választásról van szó. Nyilván sokan emlékeznek még az ötven év szünet után 1985-ben először megrendezett szépségkirálynő-választás győztesére, a 16 éves Molnár Csillára, aki királynővé koronázása után nyolc hónappal öngyilkos lett. Friderikusz Sándor írt róla könyvet Isten óvd a királynőt! címmel. A szerző nagyon pontosan mutatja be azt a végzetes folyamatot, amelyben a hirtelen reflektorfénybe került lány képtelen volt megbirkózni a rá nehezedő rengeteg elvárással.

Sosem értettem, mire jó ez az egész. Nemrég ért véget a Miss World Hungary-választás, gyönyörű lányok versengtek egymással a koronáért. A királynő, Szunai Linda - a szépségpöttyös lány - is igazán bájos, de különösen Weisz Fanni, a siketnéma modell közönségdíjának örülök. De amúgy nem értem. A lányokról 15 zsűritag döntött, közülük három volt nő. A többiek férfiak: autóversenyző (a boxok körül hemzsegő escortlányok miatt ért vajon a zsűrizéshez?), üzletember (milyen üzletben utazik?), plasztikai sebész (a szépet nem kell átszabni, ugye?), énekes, producer stb. Miért éppen ők értenek a női szépséghez? Így is mondhatnám: hogy jönnek ők ehhez?

Ott ül egy tucat különböző méretű, állagú és korú pasi, és ítélkeznek az estélyiben és bikiniben felvonuló fiatal lányok fölött. Ránézésre arról sem tudnak túl sokat, mitől vonzó egy férfi. Honnan tudnák, hogy egy nő mitől az?

Talán jobban érteném ezt az egész műfajt, ha pepitában is létezne például szépségkirály-választás. A férfiak egy szál fecskében, sorszámmal a kezükben flangálnának a színpadon, a zsűriben ülő nők meg osztanák nekik az észt, legeltetnék rajtuk a szemüket, összesúgnának, rágóznának, pofákat vágnának, a műsorvezetőnők pedig kétértelmű, pajkos (szexista) megjegyzéseket tennének.

Jó, tudom, ez üzlet. A szép női test, arc árucikk, a dekoratív nőket is nagyon jól el lehet adni, státuszszimbólumok, mint a Rolls-Royce meg a Jaguár. Dél-Amerikában vagy Oroszországban például a drogbárók, oligarchák és/vagy politikusok kilóra veszik a szépségkirálynőket, mert egy gyönyörű nő ugyanúgy kellék, mint a szivar meg a luxusautó.

Engem a szépségverseny a lóvásárra emlékeztet. Rühellem, amikor megmagyarázzák, hogy a nyertesnek nem elég szépnek, hanem "karizmatikus egyéniségnek" is kell lennie. Tessék mondani, a karizma mégis miből derülne ki? Ahogyan hordani tudja valaki a bikinijét? Lehetnek okosak a megmérettetésen indulók, de kit érdekel ez?

Valójában a kutya sem kíváncsi ezekre a lányokra, a legnagyobb sztori az, hogy a királynő szépségpöttye levehető-e vagy sem. Sőt: tartok tőle, a kimagasló intelligencia nem előnyös ebben a műfajban, ahol a "légy szép és tartsd a szád!" parancsa uralkodik. Parasztvakítás az egész, persze. De közben rengeteg nő - kb. 99% -uk - küzd önértékelési problémákkal, vagy egyenesen úgy gondolja, ahogyan Enikő barátnőm is, hogy csúnya. Mert bármerre néz, csak "megcsinált", szépen felöltöztetett (vagy levetkőztetett), kisminkelt, vagy egyenesen plasztikázott, photoshoppal tökéletesített nagyon fiatal nő képét látja.

Ennek ennyi az üzenete: ha nem vagy szép, senki vagy.

Mintha nem léteznének sem középkorúak, sem szépkorúak, sem narancsbőrösek, sem szemüvegesek, sem pattanásosak, sem csípőben, fenékben erős, netán pocakos asszonyok. Ha mondjuk egy ufó látogatna el hozzánk, és csak a média képeit látná, simán azzal az infóval repülhetne haza a csészealján, hogy nálunk a nők huszonéves korukig élnek, aztán kalap-kabát.

A legtöbb nő tud szép vagy vonzó lenni - mindez idő és pénz kérdése, de csak kevesen tudják megengedni maguknak. Viszont minél többen érzik magukat csúnyának és kövérnek egy irreális és elérhetetlen szépségideált kergetve, annál többen fognak költeni kozmetikai termékekre, plasztikai beavatkozásokra, fogyasztó módszerekre. Csak gondolj bele a szépségipar üzeneteibe: "Mert megérdemled!" vagy "Törődj magaddal!" - mintha egy akármilyen jó ránctalanító kencétől bárkinek is változna az önértékelése.

Nincs (nagy) bajom a szépségiparral, csak annyira örülnék, ha az átlagos, a valódi is elismerésre méltó lenne. Sokkal több elégedett és kiegyensúlyozott nő - és persze férfi is - lenne, és a barátnőm sem utálná a tükörképét.