Az baj, hogyha néha rám tör, hogy a legjobb haverommal jobb lenne összejönni a legjobb haverommal, és emiatt szakítani kéne a barátommal, akivel 4,5 éve vagyunk együtt?

Én bolondos, vicces, mindig nevetős, és extrovertált vagyok. A legjobb haverommal már óvodás korunk óta legjobb barátok vagyunk, én teljesen ugyanolyan, mint én, annyi különbséggel, hogy én jól tanulok, ő nem. 😂

A barátommal egyáltalán nem hasonlítunk egymásra. Szeretjük egymást, meg bármiről el tudunk beszélgetni. Meg nagyon aggódó. Pár napja derült ki, hogy garatgyulladásom van, és emiatt eléggé szárazan köhögök. Mikor ezt elmondtam neki, elkezdett borzasztóan aggódni értem. Elmondása szerint zokogott is esténként, és dühében belevert a falba. Szóval borzasztóan szeret engem. De teljesen ellentétek vagyunk. Ő nyugis, komoly, utál bolondozni. Humora sem nagyon van. Nem nagyon tud megnevettetni. Ami önmagában nem is baj.

A legjobb haverommal szeptember óta járunk egy suliba (a barátommal is), és érzem, hogy a legjobb haverommal sokszor sokkal jobban érzem magam, mint a barátommal, és emiatt elképzeltem, hogy milyen jó lenne vele összejönni.

Olyan szerelmet szeretnék, mint ami Varga Irén és Laci között van. De ami a köztem és a barátom között van, az inkább hasonlít Reyhan és Miran szerelmére a Bosszú Csapdájábanból.

Lehet velem van a baj, de olyan fura ez az érzés. Annyira megpróbálnám a legjobb haverommal, de ugyanakkor nincs szívem elhagyni a barátomat, mert azért kamaszkorban 4,5 év egy szerelemben tényleg elég sok idő, és ritka az ilyen. Meg a nehéz időkben sokszor csak egymásra számíthattunk. Most mitévő legyek?