Miért bírálják még a mai napig is sokan az Evolúció-elméletet?

Egyébként ha már a filozófiáknál tartunk, a keresztény elvekre is lehetne elég fals filozófiát kitalálni. Pl. hallottam olyan gyülekezetről, ahol nem csinálnak lelkiismereti kérdést abból ha pl. szabadon paráználkodnak, mondván hogy Jézus úgyis megbocsát. Jézus maga mondja, hogy nincsen más út az Atyához csakis Ő általa, így tehát az ember nyugodtan következtethetne ebből arra, hogy hát mivel úgyse tudok mit tenni az üdvösségemért, így lazán bűnözök, s majd bocsánatot kérek érte... Nyilván nem feltétlenül passzol ez a Biblia felfogásával, azonban amit te írtál a darwinizmus filozófiájáról, az is csak egy egyféle, sőt nem is népszerű filozófiai következtetése az evolúcióelméletnek az evolucionisták körében.

Az elméleteket, tényeket lehet jóra és rosszra is felhasználni, ebben kellene végre felnőnie az embernek, hogy a kész tényeket saját fajára és az élővilágra nézve előnyössé formálja, és ne önös érdekből cselekedjen.

"Mi nem igaz? Az, hogy van lelke és szelleme? Vagy van lelkiismerete? Ezen nincs mit vitatkozni. Ez a pszichológia tárgya."

Nem is ezzel vitatkoztam, hanem azzal az állítással, hogy a jó és rossz megkülönböztetése, a gondolkodás, stb, olyan éles határt húzna állat és ember között, mint a növények és állatok közötti különbség.

A kutyás példára csupán 2 megjegyzés:

1. Ha elolvastad amit írtam, akkor tudod, hogy kifejezetten NEM erről írtam,hanem pont azokról a "jó" cselekedetekről ami nem jár közvetlen visszacsatolással... Egy delfin ugyanúgy megmenti a társát az életveszélytől mint egy ember, hogy húzod meg a tanulás/beprogramozottság határát a két dolog között? Ha muszáj meghúzni a határt, akkor az csak a delfin javára történhet, hisz ő nem azért csinálja, mert utána a mennybe kerül, vagy a társadalom elismert tagja lesz. (Persze egy normális ember sem ezért teszi, de a te korábbi filozofálgatásod alapján igen)

2. A kutyás tanulás amit leírtál nem a pavlovi reflex és nem is olyan egyszerű folyamat, hisz a kutya jutalomtól függetlenül nem mindig és nem mindenkinek teszi meg a tanult dolgokat.

Az evolúcióelmélet hiányosságai

Ingatag alapok – az élet keletkezése

Először vizsgáljuk meg az evolúcióelmélet első lépcsőfokát: az élet kialakulására vonatkozó állításait.

A modern tudomány (leggyakrabban hangoztatott) feltételezése szerint az élet élettelen anyagok összességéből, az „őslevesből”, magasabb szervező erő nélkül jött létre. E felfogás lényege az, hogy az egyszerű molekulák bonyolult vegyületekké kapcsolódtak össze, és végül önszaporítókká váltak. Ez a feltevés azonban a közhiedelemmel ellentétben mind a mai napig nem nyert bizonyítást, sőt napjainkban egyre újabb és újabb ellenérvek merülnek fel vele szemben. Ennek ellenére az evolucionista felfogás minden további gondolata erre az alaptézisre épül.

Az élet anyagi eredetének „bizonyítékául” Stanley Miller kísérletét szokták felhozni, aki megpróbálta kísérletileg megteremteni „az élet hajnalának” feltételeit. Egy kémcsőbe gázokat vezetett, majd elektromos szikrát vezetett rajtuk keresztül. Az eredmény: aminosavak jöttek létre. Az aminosavak alkotják a fehérjemolekulákat, a fehérjék pedig az élő szervezetek építőkövei. Ennek a kísérletnek azonban aligha van jelentősége vagy bármiféle bizonyító ereje, hiszen az egyszerű szerves molekulák automatikus képződése még pusztán kémiai eredmény, s a legkevésbé sem bizonyítja, hogy ily módon komplex sejtalkotók és mechanizmusok jöhetnének létre. A kísérlet során a keletkező anyagok egy lombik belső falára csapódtak ki – a természetben azonban nem ilyen zárt térben játszódik le a keletkezésük. Természetes körülmények között ezek az aminosavak instabilak, vagyis még ha esetleg létre is jönnek, hamarosan ugyanúgy le is bomlanak. A kísérlet tehát nem szimulálja maradéktalanul az „az ősi feltételeket”. A valódi kérdések megválaszolatlanok maradnak.

Az aminosavak összetettség tekintetében összehasonlíthatatlanul primitívebbek a legegyszerűbb élő szervezeteknél, az egysejtűeknél. Egyetlen sejt is rendkívül bonyolult – több ezer fehérjemolekula szervezett kölcsönhatása zajlik benne. Ha a molekulák egyszerű mechanikus törvények szerint működnének, akkor hogyan kapcsolódhatnának úgy össze, hogy felfoghatatlanul bonyolult sejtalkotókat, sejteket hozzanak létre? Egy halom vasreszelék és egy működő autó között óriási különbség van, bár anyaguk nagyrészt megegyezik. Az aminosavak létrejötte tehát egyáltalán nem ad választ a bonyolult, sejtszintű biológiai rendszerek létrejöttére. Ennél is fogasabb kérdés, hogy miként fejlődhetnének ezek a sejtek még bonyolultabb organizmusokká.

A szelekció elve szerint az élő szervezetben a leszármazások során olyan apró változások jönnek létre, amelyek előnyt jelentenek az illető faj számára, így az ilyen egyedek kiválasztódnak, és módosítják a fajt. Súlyos gondok merülnek fel azonban, amikor ezzel az elképzeléssel összetett molekuláris rendszerek kialakulását akarjuk modellezni. Például hogyan alakulhatott ki egy egyszerű sejtből az E. Coli baktérium hajtómotorja, olyan apró lépéseken keresztül, melyek mindegyike előnyös az organizmus számára? A hajtómotor ugyanis csak tökéletesen kész állapotban működőképes: ötven, vagy akár kilencven százalékos készültségben nem alkalmas funkciójának betöltésére. Lépésenként nem alakulhatott ki, hiszen a töredékesen kész hajtómotor semmiféle előnyt nem jelent az élőlény számára, sőt mi több, felesleges. Azt állítani, hogy ez a bonyolult molekuláris rendszer teljesen készen bukkant elő egy mutáció következtében, több mint képtelenség. A sejten belül olyan összetett molekuláris rendszerek működnek, melyeknek „egy csapásra” történő kialakulása lehetetlen, lépésről lépésre történő kifejlődése pedig elképzelhetetlen. Darwin idejében a sejt még egy feltáratlan terület, „fekete doboz” volt, amelynek belsejéről semmit nem tudtak. Ma viszont már látjuk, hogy a sejt nem egy egynemű molekulahalmaz, hanem összetetten működő rendszer, amelyben minden sejt-szervecskének meghatározott funkciója van.

Az „egyszerű”, „kezdetleges” élőlények létrejöttének problémája is sok mai kutatónak szúr szemet. Álljon itt egy idézet a Magyar Tudomány című folyóirat 1998/5 számából, Tóth Tibor

informatikus-mérnök tollából:

„Amint a tudósok részletesen tanulmányozták a sejt bonyolultságát, főként az abban lejátszódó kémiai folyamatokat és a DNS-t, amely a sejtmagnak, ezen belül a kromoszómáknak egyik legfontosabb, a fehérjeszintézist irányító és az öröklődésben döntő szerepet játszó anyaga, olyan informatikai komplexitást tapasztaltak, amely a véletlen keletkezést teljesen kizárja. Orgel szerint a genetikai kód léte »a legérthetetlenebb az élet keletkezésének egész problematikájában «, Crick pedig megjegyezte: »Annak ellenére, hogy a genetikai kód csaknem egyetemes, túlságosan bonyolult ahhoz, hogy egy csapásra létrejöhessen.«”i

Ezzel kapcsolatos következő példánk is. Az olyan baktériumokban, mint pl. az E. Coli, a DNS molekula egy hurokformájú, egybefonódott kettős spirál, amely a sejtszaporodás során két különálló spirállá válik szét. A spirálok letekeredése a lánc elemeinek összegubancolódásához vezet. Ezért a sejt aktivál egy enzimet, amely kibogozza a letekeredett DNS láncrészekben lévő csomókat. Az enzim elvágja az összetekeredett szálakat, majd a kettévágott láncrészt áthúzza a másik fölött, végül a megfelelő helyen újra összeilleszti a szálakat.

Felvetődik a kérdés, hogy miként jött létre ez az enzim? Ahhoz túlságosan bonyolult, hogy egy csapásra keletkezzen. Fokozatos evolúcióval keletkezett volna? Ennek pedig az mond

ellent, hogy a fokozatos evolúcióhoz már sejtszaporodásra lenne szükség – aminek során a változások lezajlanak –, viszont egy ilyen működő enzim nélkül nincs DNS-lánc kettőződés, tehát sejtszaporodás, evolúció sem! Circulus vitiosus, ördögi kör. Ahhoz, hogy legyen evolúció, szükség van erre az enzimre, ahhoz viszont, hogy ez az enzim létrejöhessen, (az evolucionisták szerint) előbb evolúciós lépéseknek kellene lezajlania. Ez az ördögi kör arra emlékeztet, amikor bezárjuk az autóba a slusszkulcsot. Hogy be tudjunk jutni az autóba, szükségünk lenne a kulcsra, ahhoz pedig, hogy hozzájussunk a kulcshoz, ki kellene nyitnunk az autót. Mi történik ilyenkor? Ingerülten nézzük az ablaküvegen keresztül az ülésen heverő kulcsot, de nem tehetünk semmit. Éppen így az evolucionista gondolkodásmód logikája is megtorpan és tehetetlenné válik az ilyen jellegű problémák esetén.

Általánosságban véve: egy bonyolult gép csak akkor működőképes, ha az összes létfontosságú rész jelen van benne, s ezek funkcionálnak is. A klasszikussá vált példa szerint az egérfogó csak akkor „szuperál”, amikor minden egyes alkotóelem – a talapzat, a rugó, a pöcök, a csali stb. – a helyén van, s ezek megfelelő módon kapcsolódnak egymáshoz. Ha a részek közül csak egy is hiányzik, a szerkezet hasznavehetetlen. Ugyanígy, az egyszerű élő szervezetek is csak kész formájukban hatékonyak: bármelyik „alkatrészt” távolítjuk is el belőlük, nem képesek funkcióik ellátására. Ezért igencsak merész feltételezés a kutatók részéről, hogy az egyszerű élő szervezetek, s az azokon belül található rendkívül összetett molekuláris gépezetek lépésről-lépésre történő evolúcióval jöttek volna létre. S valójában mindezidáig még elméletileg sem sikerült meghatározni az ilyen összetett rendszerek kialakulását irányító konkrét elveket, illetve a többlépcsős folyamatok pontos menetét.

A mai tudomány tehát nem kínál életképes teóriát az élet eredetére. A kémiai evolúció nemcsak, hogy nem bizonyított, de egyenesen tarthatatlan elképzelés. A kísérletek nem azt igazolták, hogy molekulák kombinációjával élet jöhet létre, hanem éppen az ellenkezőjét: az anyag spontán (vagy akár mesterségesen irányított) kölcsönhatásai következtében soha nem jön létre élő szervezet.

A védikus felfogás szerint a biológiai szervezetek nem saját maguktól, a természet törvényei által vezérelve alakultak ki, hanem egy felsőbbrendű intelligencia jóvoltából, csakúgy, mint az organizmusokon belüli tudatos tényező, a lélek is, aki/ami élettel tölti meg az anyagi testet.

Az összetett szervek problematikája

Ha már az első lépésnél ilyen súlyos kétségekkel kerülünk szembe, joggal merül fel a kérdés, hogy fenntartható-e továbbra is az az elképzelés, hogy a fajok egymásból jöttek létre, a legegyszerűbbtől kezdve a bonyolultabbakig (egészen a nagyszerű Charles Darwinig), vagy tekintsük ezt csupán egy játékos elképzelésnek, amely indokolatlanul nagy szerephez jutott az oktatásban és a tudományban?

Az összetettség problémája továbbá nemcsak a sejtszintű szervezeteknél jelentkezik, hanem jóformán az élő szervezetek minden egyes típusánál. Maga Charles Darwin is tudatában volt ennek a problémalehetőségnek, s így nyilatkozott róla:

„Ha bizonyítani lehetne, hogy van olyan bonyolult szerv, mely nem képződhetett számos, egymást követő, csekély módosulás révén, akkor az én elméletem feltétlenül megdőlne.”ii

E helyütt szeretnénk köszönetet mondani Charles Darwinnak, hogy ilyen hatásos érveket szolgáltatott elmélete megdöntéséhez. Ugyanis egyáltalán nem nehéz olyan szerveket, biológiai konstrukciókat találni, amelyek nem alakulhattak ki lépésről lépésre. Soroljunk fel néhányat a leggyakrabban említett bonyolult szervek közül: a kígyó méregfoga, a medúzák méregtermelő sejtjei, a gerincesek csigolyáinak kapcsolódása, a csontok csuklós szerkezete, az emlősök prémje, a madarak tollai, a pávaszem, a grönlandi bálna szilái, az emberi agy, az emberi szem stb. Ezek a szervek ugyanis rendkívül bonyolultak, s csak ebben a formájukban működőképesek. A szelekció elve szerint lépésről lépésre, lassan, apró változásokon keresztül, mindig működőképes változatok során kellett volna létrejönniük. Ezt azonban senki nem tudta még elméletileg sem modellezni, s kérdéses, hogy ez egyáltalán lehetséges-e, mivel ezek a szervek is csak hiánytalan, teljes formájukban képesek funkcionálni. A kiválasztódás elmélete szerint pedig nem-hasznos tulajdonságok – mondjuk egy „félkész méregfog” nem maradhat fenn, hiszen létezése nem jelent előnyt az egyed számára, sőt inkább hátráltatja őt.

Az evolúciós elmélet eme újra és újra felbukkanó problémájának jó példája egyes garnélarákok statocystája. Ez egy üveges, folyadékkal feltöltött szerv, amelynek segítségével az állat egyensúlyban tartja magát. A rákocska saját maga helyez bele ebbe a rendszerbe egy homokszemet, ami nyomást gyakorol a statocysta belső falának érzékeny szőrszálaira. Az állat ezáltal érzékeli a helyzetét, s ennek révén tud felemelkedni vagy irányt változtatni. Nagyon nehéz elképzelni, hogy bármilyen fokozatos, közbeeső lépcsők vezettek volna ennek az egyensúlyozó-szervnek a kialakulásához. Ugyanilyen problémás az emberi szem komplexitása is. „Az a feltételezés, hogy szemünket a természetes kiválasztás alakította ki, őszintén megvallom, a legnagyobb mértékben képtelenségnek látszik.”iii – mondta már maga Darwin is, s ebben, kivételesen, teljesen egyet tudunk vele érteni. Az emberi szem létének a puszta ténye már önmagában alkalmas arra, hogy megdöntse a törzsfejlődés elméletét, mert közbenső formákban, ha bármilyen apró változtatást hajtunk végre rajta, a szem működésképtelen! S ekkor még nem is szóltunk a legösszetettebb szervünkkel, az aggyal kapcsolatos dilemmákról: „Nehéz az emberi szem fejlődését a véletlen termékének tekinteni, de még nehezebb elhinni, hogy az emberi intelligencia az elődeink agysejtjeiben végbemenő véletlen változások eredményeként alakult volna ki.”iv Mindezek tudatában elegendő bizonyíték áll a rendelkezésünkre ahhoz, hogy ne vessük el az összetett organizmusok Intelligens Tervezőjéről szóló elképzeléseket.

Mindenható szelekció? A természetes kiválasztódás mechanizmusa és korlátai

Vegyük most szemügyre a természetes kiválasztódás folyamatát, melynek az evolúció feltételezett folyamatában kiemelkedő jelentőséget tulajdonítanak. Eszerint az élőlények utódaiban időről időre változások, mutációk lépnek fel. Azok az egyedek, melyek változásai előnyösek az egyed illetve a faj szempontjából, továbbörökítik ezt a tulajdonságot, míg a kevésbé életrevalóak elpusztulnak.

Darwin a Galápagos-szigeteken figyelte meg, hogy a hatalmas teknősök páncéljának formája minden szigeten egy kicsit más. Ebből és hasonló jelenségekből következtetett a szelekció működésére. Elképzelésének újdonsága valójában abban állt, hogy a kiválasztódás folyamatában nem csak a fajon belüli változatosság magyarázatát látta; szerinte az apró változások lépcsőzetes sorozata új fajokat is „megalkothat”. A szelekciót tehát nem csupán megőrző, hanem teremtő folyamatnak tekintette, s szerepét majdhogynem mindenható rangra emelte.

Megemlíthetjük a Galápagos-szigeteken élő pintyeket is, amelyekre az evolúcióelmélet atyja szintén hivatkozik. A pintyek az adott szigetre jellemző tápláléktípus szerint más-más csőrtípussal rendelkeznek (egyesek csőre kemény maghéjak feltörésére, másoké rovarevésre stb. alkalmas). A feltételezések szerint a Galápagos-szigeteken élő a pintyek egy dél-amerikai törzzsel állnak rokonságban, melynek utódai az egyes szigetekre vetődve (a különböző körülmények hatására) eltérő módon fejlődtek.

Újabb kori példa a természetes kiválasztódásra az angol pettyes nyírfalepke, amelyet gyakran idéz az evolúciós szakirodalom. Kezdetben a lepke világosabb változata gyakoribb volt, mint a sötét, mert a fehéres lepkék jól beleolvadtak a nyírfa világos színű törzsébe, és így kevésbé estek a madarak áldozatául. A fatörzsek azonban a környezetszennyezés hatására sötétebbek lettek, így a világosabb szín fokozatosan hátrányossá vált, mivel a madarak könnyebben észrevehették őket. A mutánsnak tartott sötét változat túlélési esélyei így megnövekedtek,

s ennek hatására a sötét változat lett az uralkodó típus.

De valójában mit bizonyítanak ezek a példák? Válasz-e a mutáció és a szelekció az evolúció folyamatát érintő kérdésekre? Tulajdonképpen nem. Hiszen csupán jelentéktelen, a faj domináns jegyeit nem érintő változások jöttek létre a kiválasztódás folyamán; evolúció egyik esetben sem történt.

A Galápagos-szigeteki esetekben a fajon belüli változékonyságról, alkalmazkodásról van szó, amelyet nagy tévedés lenne az evolúcióval azonosítani. Sőt, ezekben az esetekben – például

a pintyváltozatokéban – még az sem bizonyított, hogy a változatoknak egy közös ősük volt-e, s onnan ágaztak-e szét többfelé. Éppígy nyugodtan feltételezhetnénk azt is, hogy a szigeteken mindig is többfajta csőrű madarak éltek. Vagyis egy tudománytalan bizonyítással van dolgunk, amely mögött a következő feltételezések húzódnak meg: „A pinty-típusok szelekció útján alakulhattak ki; a szelekció tehát ilyen mérvû átalakulásokat képes elõidézni.” Ez csupán feltételezés, amely önmaga is bizonyításra szorul, nem pedig bizonyíték, következésképp semmilyen állítást nem támaszt alá.

De még ha a teknősök vagy a pintyek formai különbségeit valóban a kiválasztódás hozta is létre, az is csak a fajon belüli változatosságra enged következtetni, nem pedig korlátlanul deformálható és alakítható fajokra. A felsorolt példákban ugyanis – a nyírfalepkét is beleértve

– soha nem láttuk, hogy új faj jött volna létre, csupán az állatok alkalmazkodóképességét, egyes tulajdonságaiknak kisebb mértékű változását figyelhettük meg. Nem láthattunk példát azonban új fajok, és különösen nem új állati osztályok kialakulására! A természetes kiválasztás soha nem hoz létre új szerveket és szervrendszereket. Változhat az állat (vagy növény) színe, bizonyos korlátok között a mérete, kis mértékben a formája, de a faj alapvető jellemzői nem módosulnak!

A szelekció működésének korlátaira látványosan rávilágít a nemesítés folyamata, amikor szántszándékkal törekszenek egy állat- vagy növénytípus bizonyos tulajdonságainak fejlesztésére, s ennek érdekében szelektálják a kiválasztott tulajdonságú egyedeket. A szaporítás során e tulajdonságok hangsúlyozott megjelenését idézik elő az utódokban. Ezekben az esetekben jelen van az arra irányuló szándékos törekvés, hogy speciális eredményt érjenek el (nagyobb almákat, nagyobb tejhozamú teheneket stb.).

Ezzel kapcsolatban a következő szempontokra hívjuk fel a figyelmet:

1. Először is, a természetes kiválasztás folyamatában nincs ilyen tudatos irányító elv, csak a vak véletlen, ami nyilvánvalóan jóval lassabb változásokat tesz lehetővé.

2. Minden tenyésztési folyamatnak vannak korlátai. Luther Burbank, a híres amerikai botanikus állapította meg: „Tapasztalatból tudom, hogy a szilvát fél inch rövidre, vagy legfeljebb két és fél inch hosszúra tudom fejleszteni – s e két szélsőérték között minden méret lehetséges. Beismerem azonban, hogy reménytelen borsó méretű szilvák tenyésztésével próbálkozni, vagy olyan nagyokat létrehozni, mint egy grapefruit. Vannak rózsáim, melyek hat hónapig egyfolytában virágoznak, de olyan egy sincs, ami tizenkét hónapig nyílna, és azt hiszem, a jövőben sem fogok ilyenekre szert tenni. Röviden szólva, minden tenyésztési folyamatnak vannak bizonyos korlátai.”v A nemesítés e korlátai arra utalnak, hogy a fajok változásának lehetősége is korlátok közé van szorítva, ami megakadályozza egy újabb faj kifejlődését, evolúcióját. A nemesítés folyamata egy gumiszalag kifeszítéséhez hasonlít: egy ponton túl a gumi elszakad, vagy visszapattan. Ernst Mayer, az evolúció szószólója ugyanezzel a problémával találta szembe magát gyümölcslegyekkel folytatott kísérlete során. A tudós csökkenteni illetve növelni próbálta a legyek testén levő sörték számát, melyekből átlagosan harminchat van. Mayer elérte az ötvenhatos átlagot, azonban ennél a pontnál a legyek elkezdtek kihalni. Máskor sikerült huszonötre csökkentenie a sörték számát, ám amikor a gyümölcslegyek újra nem szelektív módon szaporodtak, öt éven belül maguktól visszatértek az eredeti átlaghoz. Ezek az eredmények a fajok antievolúciós jellegzetességére mutatnak rá: amikor a változások túllépnek egy bizonyos határt, a faj tagjai sterilekké válnak és kihalnak, vagy fokozatosan visszatérnek alapvető, természetes formájukhoz.

Az tehát lehetséges, hogy a létező formákban tudatos szelekcióval kisebb változást idézzünk

elő (pl. a méret vagy a szín módosításával), de nem látunk rá példát, s nem is tűnik valószínűnek, hogy ezen az úton teljesen új, összetett struktúrát állítsunk elő. És ami nem történhet meg az ember tudatos erőfeszítésének hatására, hogy történhetne meg a vak természeti folyamatok révén? A természetes kiválasztódás eltávolíthatja ugyan az alkalmatlan egyedeket, és kismértékű alkalmazkodást, módosulást is előidézhet a fajban, de félrevezető lenne ebből azt a következtetést levonni, hogy a folyamat új fajokat eredményezne. Ez valójában egy helytelen következtetés, a tények félreértelmezése lenne, s a hangoztatása nem lenne több egyszerű csúsztatásnál.

Mit bizonyítanak akkor az állat- és növényvilágban tapasztalható hasonlóságok, amelyeket gyakran az evolúció bizonyítékának tartanak?

A fajok közötti hasonlóságok nem csak evolúcióra utalhatnak. Ennek a feltételezése egy prekoncepció, s a tudósok többsége ennek az előítéletnek a fényében szeretné látni a tényeket.

A másik – legalább ugyanilyen elfogadható és logikus – feltételezés az, hogy egyes formák a tervezés eredményeképpen, egy közös Intelligens Tervezőnek köszönhetően hasonlítanak egymáshoz. A közlekedési eszközök hasonlóságából sem arra következtetünk, hogy egymásból fejlődtek ki, hanem hogy hasonló elképzelések alapján, már létező struktúrák egyes elemeinek felhasználásával hozta létre őket valaki.

A hiányzó láncszemek kérdésköre és a fajok állandósága

Az emberi evolúció tárgyalásánál gyakran felmerül az a dilemma, hogy a feltételezett lépcsőzetes fejlődési sorozatból sok-sok láncszem hiányozik, köztük igen jelentősek is. Ilyen hézagok azonban nem csak a humán evolúció esetében akadnak, hanem gyakorlatilag a felvázolt evolúciós törzsfa szintjei között mindenhol. Darwin maga is tudta, hogy ez a hiányosság alapjaiban kérdőjelezi meg elméletét: „A Földön régebben létező köztes variációk számának igazán hatalmasnak kellene lenni. Akkor miért nincs teli minden geológiai formáció az ilyen köztes kapcsolatok képviselőinek maradványaival? Bizonyára a geológia nem mutatja ki ennyire fokozatosan a szerves láncolatot; és ez talán a legegyértelműbb, leghatékonyabb cáfolat, amit fel lehet hozni elméletem ellen.”vi

Hát akkor hozzuk fel! A kövületek azt mutatják, hogy az új fajok úgy jelennek meg, hogy semmilyen összefüggésben nem állnak más, korábbinak tartott fajokkal. Nem találunk példát a fajok közötti átmenetre, és különösen aggasztó, hogy az állati osztályok közötti átmenetekre sem. Pedig az elmélet szerint végtelen sok ilyen összekötő láncszemre lenne szükség a fajok között, hisz a feltételezett fejlődés lépcsőzetes, nem pedig ugrásszerű. A leletek azonban mindig kifejlett típusokat mutatnak, a maiakhoz hasonlókat, átmeneti formák nincsenek. „A kövületek hiányosságaiban szokatlan következetesség fordul elő: a kövületek minden fontos helyen hiányoznak.” – írja Francis Hitching evolucionista kutató A zsiráf nyaka c. könyvében. vii

Áthidalhatatlan szakadékok tátonganak az állatok osztályai között. A soksejtűek létezése, a növények, a rovarok, a halak, a kétéltűek, a hüllők, az emlősök, a madarak, a majmok – mind-mind kifejlett formában bukkannak elénk, előzmények nélkül. Vagyis a kövületek semmit sem árulnak el az eredetükről. Feltételezni sok mindent lehet – akár azt, hogy evolúcióval jöttek létre, akár azt, hogy másképp – de a tények mindenesetre nem támasztják alá a fejlődéselméletet.

Mindezek mellett pedig még elméleti szinten is súlyos nehézségekbe ütközünk, amikor megpróbáljuk végiggondolni az állati osztályok egymásba való átalakulását. Az osztályok jellemzői olyannyira eltérnek egymástól, annyira eltérő alkattal és szervrendszerekkel rendelkeznek, hogy még gondolatilag is nehéz – ha nem lehetetlen – levezetni az egyiktől a másikig tartó fejlődési folyamatot (szem előtt tartva azt az elvet, hogy a mutációnak, a változásnak mindig előnyösnek kell lennie az élőlény számára). Az evolucionisták csak az elveiket hangoztatják, de senki sem próbálta meg még lépésről lépésre, részletekbe menően modellezni ezeket a nagymérvű átalakulásokat.

Példának okáért említsük meg a hüllők és a madarak közötti különbségeket. A nyilvánvaló fizikai eltéréseken túl különbözik a két osztály testhőmérséklete (a hüllők változó testhőmérsékletűek, a madarak melegvérűek), szaporodása (a hüllők tojásai lágyhéjúak és a nap költi ki őket, a madarak tojásai keményhéjúak, és a szülők költik ki), a hüllők továbbá pikkelyekkel rendelkeznek, míg a madaraknak tollazata van, a hüllők csontozata nehéz, a madaraké vékony és üreges, a madarak tüdejéhez légzsákok kapcsolódnak, szívük négy üreges, míg a hüllőké csak három. A madarak különlegesen fejlett szemekkel és megmagyarázhatatlanul jó navigációs képességekkel rendelkeznek, csőrük kőkemény (szemben a hüllők puha szarukávájával), hangképző szerveik sokoldalúak, míg a hüllők alig hallatják hangjukat. A madarak négy lábujja (a hüllőknek öt van) az ágak köré kulcsolható, míg a hüllőknél nyoma sincs ennek, sőt nem is volt rá szükségük. Ha valaki továbbra is fenntartja azt az állítást, hogy a madarak a hüllőkből alakultak ki, akkor nem elég a „természetes kiválasztódás” mágikus szavait hangoztatni, hanem meg kell próbálni megmagyarázni ezeket a drasztikus változásokat. Egy időben alakultak át ezek a szervek vagy egymás után, és ha egymás után, akkor milyen sorrendben? Mik azok az apró lépések, amelyeken keresztül a változások végbementek, például a pikkelyek tollá változása esetén? Miféle szelekciós előnyt jelentett az állatoknak egy olyan pikkely, ami már félig tollá alakult? (Mondhatnánk, ami se pikkelynek, se tollnak nem jó.) Mindaddig, amíg legalább elméletileg nem állítja fel valaki ezt a logikai lépcsősort, kérdés, hogy beszélhetünk-e egyáltalán evolúciós elméletről, vagy inkább csak egy érdekes, tudományos alapokat nélkülöző, felszínes teóriáról van szó.

Gyakran emlegetett lelet az Archeopteryx, amit a kutatók hüllő-madár átmenetnek szeretnének látni, s így az evolúció bizonyítékának tekintik. Az újabb kutatások fényében azonban az

Archeopteryx teljesen madár volt, csupán egy-két hüllőszerű jellemzővel bírt (kis karmok voltak a szárnyán). Ez a jellemző azonban egyes mai madarakon is megtalálható, mégsem gondolja senki róluk, hogy félig hüllők, hiszen minden más tulajdonságukban madárszerűek. A másik érdekesség, hogy ugyanabban a kőzetrétegben, ahonnan az Archeopteryx előkerült, más teljesen madárszerű madarakat is találtak, ami nem azt valószínűsíti, hogy a lelet a madarak őse lett volna. Miről árulkodnak még a föld mélyében talált leletek? Arról, hogy sok faj hosszú évmilliókon keresztül teljesen változatlan maradt!

Csodálatosan épségben maradt rovarokat (egy darazsat és egy legyet) találtak borostyánban

(megkeményedett gyantában), a földtörténeti újkorból származó fák ősmaradványaiban, a Balti-tenger partján. Persze azt mondhatja valaki, hogy azóta nem telt el elég idő ahhoz, hogy megváltozzanak, hiszen túl közel vannak a mához.

Azonban a mai sugaras úszójú halak a jura korszakban, vagyis 150 millió éve is jelen voltak.

A páfrányok ugyanúgy néznek ki a több mint 200 millió éves fosszília-lenyomatokban, mint ma. A leletek tanúbizonysága szerint az 500 millió éves százlábú semmiben nem különbözött ma élő utódaitól. Vagyis a nagyon távoli múltban az élet olyan formáival találkozunk, amelyek ugyanolyanok voltak, mint mai leszármazottaik. Két ellentétes jelenség létezne egyszerre? A fajok egy része hosszú évmilliókon keresztül ugyanolyan marad, más fajok pedig dinamikusan átalakulnak, míg létre nem jön az ember? Inkább úgy tűnik, hogy a két idea ellentmond egymásnak, s a geológiai és paleontológiai tényanyag sokkal inkább a fajok állandóságát támasztja alá, mint egymásba való alakulásukat.

Az emberi evolúció kérdőjelei

Vajon mi a helyzet az emberi evolúcióval, ami oly sok vicc tárgya volt Darwin korában?

Számtalan olyan lelet van (Homo sapiens csontok, csontvázak, használati eszközök), amik az emberi lét napjainkban feltételezett ideje előtti távoli múltból származnak. E helyen eltekintünk ezek felsorolásától, léteznek azonban olyan régészeti kiadványok, amelyek számos ilyen elfelejtett vagy elhallgatott leletet mutatnak be (Michael A. Cremo–Richard L- Thompson: Az emberi faj rejtélyes eredete. Gouranga Medai, 1997).

Miért nem ismeri ezeket a leleteket napjainkban a közvélemény, sőt sokat közülük még a szakemberek sem? Azért, mert ezeket a leleteket az evolúciós előítéletek miatt nem veszik komolyan, s gyakran nem is hozzák nyilvánosságra. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy egy „tudásszűrő” működik, amely csak az éppen uralkodó státuszban lévő elméletnek megfelelő jelenségeket engedi napfényre jutni. Az emberi kövületek széleskörű, elfogulatlan szemlélete alapján azonban könnyen elképzelhető, hogy a ma emberősöknek, ősembereknek tartott

élőlények nem a Homo sapiens ősei, hanem kortársai voltak...

Összefoglalás

Az evolúciós modell hívei szerint az élet élettelen anyagokból jött létre, míg a tervező és teremtő intelligencia létét elfogadók szerint az élet nem jöhet létre a vegyületek véletlenszerű kombinációja révén. Azt, hogy az élet, a tudat véletlenszerűen, anyagi elemekből alakult volna ki, senkinek sem sikerült bebizonyítania.

A fejlődéselmélet azt állítja, hogy a biológiai formák fokozatosan, egymásból alakultak ki, s egyre bonyolultabbá váltak. A másik oldal képviselõi szerint a legösszetettebb testi formák is készen jöttek létre, egy felsőbb alkotó közreműködésével. A fosszíliák valóban nem mutatnak átmeneti fajokat, tökéletlen csontokat, szervkezdeményeket, „félkész” fajokat.

Az evolúciós gondolatmenetben kitüntetett szerep jut a mutációknak és a természetes kiválasztódásnak.

Úgy vélik, hogy a hasznos mutációk fennmaradnak, s végül új jellegeket alakítanak ki, s új fajokat is létrehoznak. A teremtéspártiak szerint a mutáció – bár létezik és működik

– csak bizonyos határok között változtatja meg a fajokat, új típusokat egyáltalán nem hoz létre. Az ide vonatkozó kísérletek arról árulkodnak, hogy még a tudatosan végzett szelektálásnak is jól meghatározható korlátai vannak.

Az evolucionizmus álláspontja az, hogy a modern emberi faj primitívebb emberszabásúakból alakult ki, míg a teremtés hívei szerint az emberi forma is a kezdetek óta létezik, s vele egyidős az emberi nyelv és kultúra is.

Tudomány vagy ideológia?

Charles Darwin gondolatai egész kultúránkra kihatással vannak. Akár belegondolunk, akár nem, az élet kialakulásáról, fejlődéséről alkotott nézetei az oktatáson és a tudományos ismeretterjesztés csatornáin keresztül mindannyiunk világnézetét, gondolkodását befolyásolják, hatással vannak döntéseinkre és célkitűzéseinkre. Az evolúcióelmélet – annak ellenére, hogy létrejötte óta sok módosításon ment keresztül, s több változata is létezik – azt sugallja, hogy a világmindenségben nincsen semmi más, csak anyag, és az anyagot mozgató, működtető mechanikus természeti törvények. Más szóval az anyagelvű gondolkodás központi tételének tekinthető. Az evolúciónak nincs szüksége Istenre (egy Alkotóra és Működtetőre), és ha nyíltan nem is tagadja, de feleslegessé teszi, kirekeszti az anyagon túli létezés (lélek, szellem stb.) lehetőségét is – vagyis a világot pusztán tudattalan vegyi anyagokra redukálja. Az emberi fajról azt állítja, hogy az nem más, mint az öntudatára ébredt anyag, amelynek egyedei néhány évtizedig birtokolják a tudat képességét, majd a test halálával tudatosságuk egyszer s mindenkorra megszűnik. Az emberi létnek nem tulajdonít semmiféle magasabbrendű célt vagy értelmet. Egy véletlenszerűen létrejött világ véletlenszerűen kialakult termékeiként kezel minket. Ebben a világban nem létezik semmiféle örök, irányadó elv, ami útmutatásul szolgálna az ember (e véletlenszerű mutáció) életvezetését, életcélját illetően. Ránk van bízva, hogy kitalálunk-e valami esetleges, átmeneti célocskát, vagy abban a tudatban élünk, hogy születésünknek, halálunknak semmi oka, parányi életünknek pedig a kozmosz végtelenjében semmi jelentősége nincs. Az egyetlen örömforrást, amit az evolucionista gondolkodásmód felkínál számunkra, az az élvezet jelenti, amit röpke életünk során a testi, érzéki világból meríthetünk.

Aki ezeken túl valami másban reménykedik, idealista, utópisztikus álmodozó – hiszen az érzelmek, a gondolatok, a hit, a vallás, mind-mind csupán az anyag, az emberi elme terméke, semmi több!

Milyen világot eredményez egy ilyen elmélet? Milyen lesz az az emberiség, amely maradéktalanul behódol Darwin bizonyítatlan teóriájának? Nézzünk szét magunk körül! Kilátástalanságot, céltalanságot látunk, boldogtalan embereket, akik boldogságuk és elégedettségük egyetlen lehetséges forrásának a testi élvezeteket tekintik. Korunk emberének, kultúrájának általános jellemzője az érzékek ingerléséből származó sekélyes élvezetek ismételgetése, az érzékkielégítés újabb és újabb módozatainak próbálgatása. Az érzékek pedig telhetetlenek, megunják az úgynevezett élvezetet, s mohóan újabbak, nagyobbak után kutatnak. Mindenből több kell, jobb kell, szebb kell és nagyobb kell. Házból, kocsiból, hírnévből, barátból és barátnőből. Mindenáron. Teremtő nincs, tehát büntetés sincs, amivel szembe kellene néznünk a halál után, vagyis bármit megtehetünk céljaink érdekében, csak arra kell vigyáznunk, hogy ne vegyék észre a szomszédaink – hisz az rossz fényt vetne ránk –, s ne tudjon róla az adóhivatal, ne jöjjön rá a rendőrség.

Napjainkban egyre többen figyelnek fel az evolucionista gondolkodás erkölcsi és társadalmi következményeinek jelentőségére. Például a vatikáni Justitia et Pax Bizottság Egyház és rasszizmus című dokumentumához Mayer Mihály pécsi megyés püspök, a magyar bizottság vezetője írt bevezetőt. Ebben arról is ír, hogy az újkori rasszista szemléletet közvetve erősítette Darwin tanítása, „aki szerint az a fejlődés törvénye, hogy mindig az erősebb kerekedik felül, a gyengébb elpusztul. Innen már csak egy lépés Nietzsche übermensch eszméje, amelyet viszont a nemzetiszocializmus faji ideológiája emelt »tökélyre«... A nem faji indíttatású felsőbbrendűség tudata a modern kapitalista gazdasági rendszerben is tetten érhető.” „Hiszen – folytatja a püspök – ez a rendszer a gyakorlatban elismeri az erősebbek, a hatalmasabbak, a pénz urainak jogát a szegényekkel, a kiszolgáltatottakkal szemben.” Népszabadság, 1998. november 26.).

Evilági következményein kívül az evolucionizmus azzal is vádolható, hogy ab ovo elvágja az ember az anyagon túlra, a transzcendensre irányuló megismerési vágyának lehetőségét. Az élet nem anyagias szemléletű, magasabb rendű szellemi céljait kiszorítja a látóhatárról.

Az evolucionizmus konzekvenciáit vizsgálva egy elembertelenedett, állatias kultúrához jutunk el végül, ahol az élet fennkölt értékei – erkölcs, barátság, önzetlen szeretet, hit stb. – teljesen elvesztik jelentőségüket, sőt akadállyá válnak az önérvényesítés útján.

Darwin szerint az emberiség majomszerű lényekből alakult ki, állati sorból emelkedett fel az emberi szintre. A mi meglátásunk szerint az ember mindig ember volt. A darwini gondolatok hatására azonban egy erkölcsi érzékétől és transzcendens céljától megfosztott, csupasz majom lett belőle. Darwin csinált majmot belőlünk.

A védikus felfogás ezzel szemben életigenlő, s az ember feladatának a lelki fejlődést, a lelki megtisztulást tekinti. Minden élőlényt a Legfelsőbb Lélek teremtményének, egy nem anyagi tényezőnek lát, aki csak ideiglenesen raboskodik az anyag világában, s börtöncellájaként egy bizonyos test szolgál. A test minden bizonnyal elpusztul, a lélek, az élő tudat azonban egyéniségét megőrizve továbbvándorol egy újabb testbe – mindaddig, amíg meg nem érti, hogy valódi küldetése az, hogy kilépjen a születés és halál körforgásából, elhagyja a szenvedésekkel teli anyagi világot, s visszatérjen örök, Legfelsőbb jóakarójához, Istenhez.

Végezetül, úgy látjuk, megérett az idő arra, hogy Darwin elméletét levegyük a tudományos elképzelések dobogójának legfelső fokáról. Egyrészt azért, mert tudományelméleti szempontból egyáltalán nem bizonyult helytállónak és bizonyítottnak, másrészt pedig azért, mert hatására az emberi civilizáció teljesen eltérő irányba fordult, s ez az irány semmiféle pozitív jövővel nem kecsegtet. El kell gondolkodnunk rajta, fenn akarjuk-e tartani egy szilárd alapokkal nem rendelkező felfogás uralmát, amely ráadásul oly sok hátrányos következménnyel jár az emberiség számára.

Nem állítjuk, hogy napjaink minden problémájáért az evolúcióelmélet a felelős, de a vele karöltve járó materialista világkép kétségkívül nagymértékben hozzájárul az erkölcs hanyatlásához, a féktelen önérvényesítési szándék elhatalmasodásához, a fogyasztói szemlélet erősödéséhez, ami pedig jól követhető módon vezet a környezetszennyezéshez, környező élő és élettelen világunk módszeres pusztításához, a bűnözéshez, az erőszak növekedéséhez, a tiszta vallásosság degradálódásához. Azt mondják, egy fát a gyümölcséről lehet megismerni.

A darwini gyökerű fa keserű és szúrós gyümölcsöket termett.

Az evolúciótan alapvető hiányosságainak felismerése és e kérdések alapos megfontolása az egész emberi civilizáció fejlődését új irányba terelheti. Ezért elfogulatlanul és éberen tovább kell folytatnunk a kutatást, hogy megértsük az ember származását, az univerzumban elfoglalt helyét és rendeltetését. Meggyőződésünk szerint ehhez az őszinte kutatáshoz nagy segítséget nyújthatnak a védikus irodalom kötetei is.

Végezetül, de nem utolsó sorban annak eldöntése, hogy melyik vallás az igazi, nem e témához tartozik, de annyi elmondható, hogy csak egy vallásban mutatkozik meg az állítás miszerint:

Monda néki Jézus:

Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, hanemha én általam. / Jn 14, 6.

i Tóth Tibor, „Hit, tudomány, világmagyarázat”. In: Magyar Tudomány 1998/5. A cikk további művekre is hivatkozik, amelyek természettudományos oldalról mutatják be az evolúciós teóriával kapcsolatos alapvető kételyeket:

Michael Denton, Evolution: A Theory in Crisis. Adler & Adler Publishers Inc., 1986., 368.o.,

Charles B.Thaxton, Walter L. Bradley, Roger L. Olsen, The Mystery of Life's Origin:

Reassessing Current Theories. Philosophical Library Publishers, 1984.,

Michael J.Behe, Darwin's Black Box: The Biochemical Challenge to Evolution. Free Press,

1996. 307. o.

ii Darwin, Id. mű, 217. o.

iii Uo. 213. o.

iv Robert Jastrow, The Enchanted Loom: Mind in the Universe. 1981. 100. o.

v Norman Machbet, Darwin Retried. Boston, Gambit, 1971. 36. o.

vi Darwin, Id. mű, 402. o.

vii Francis Hitching, The Neck of the Giraffe. 1989. 19. o.

Igazán nem akarlak megbántani, de egész egyszerűen kizártnak tartom, hogy ezt a bemásolt anyagot bárki elolvassa. Több okból is:

1. Akik közel 70 bejegyzés után még olvassák a hozzászólásokat, több mint valószínű, hogy otthon vannak annyira a témában, hogy az általad bemásolt "bizonyítékokat" kívülről fújják már.

2. Egy ilyen hosszú bejegyzésre igen nehéz reagálni.

3. Ezenkívül a reagálás felesleges is lenne, hisz az eddigi írásaid alapján egyértelmű, hogy te abszolút nem vagy nyitott a másik álláspontra, aki meg nyitott annak nyilvánvalóan elég volt az előző 60 hozzászólás.

4. Részemről szívesen beszélgetek bárkivel, amennyiben saját szavaival megfogalmazza a saját véleményét, de több oldalas másolgatásokkal nem szeretnék ennél hosszabban "kommunikálni", úgyhogy most be is fejezem. :)

Miről beszélnek a kövületek?

Sokan mikor az evolucióra gondolnak és bizonyítékaira, akkor a dinoszaurusz kövületek jutnak eszükbe. De nézzük meg, hogy valójában miről beszélnek a leletek!

A kövületek (fossziliák) élőlények maradványai (vagy maradványainak nyomai), amelyek üledékes kőzetbe lettek eltemetve, és valamilyen színtű kövesedés (azaz a szerves anyagok kicserélődtek ásványi anyagokra) ment végbe bennük. Kövület lehet egy teljes csontváz, egy csont, koponya, egy csigaház, fog, lábnyom, stb. Az üledékes kőzetek kőzetrétegekből (sztrátumokból) áll.

1. A kövületek kora

Világszerte több ezer dinoszaurusz lelet áll rendelkezésünkre. Számos teljes csontváz került elő megkövesedett állapotban, ami arra utal, hogy ép állapotban lettek betemetve. Ennek bizonyítására két pontot hoznék fel: Figyeljünk meg egy frisen elhullott állatot a természetben. Jelöljük meg a helyet, térjünk vissza időközönként. Néhány év alatt nyoma sem lesz a maradványnak. A másik ennél tudományosabb érv egy darwinista tengerkutató, Craig Smith és kollégáihoz fűződik [1], [1,5]. Elhullott bálnák testének "utóéletét" figyelték meg évtizedekig. Megfigyelésük eredménye, amit 2000 februárjában közöltek a következő volt: A holtestet előbb nagyobb állatok megdézsmálták (első négy hónap), majd férgek vették bírtokba egy éven keresztül, melyek következtében csak a csontok maradtak meg, végül 10-20 év alatt baktériumok és más mikroorganizmusok teljesen eltüntették a csontvázat. Ennél még meglepőbb, hogy lágy szövetek megkövesedett maradványai vagy nyomatai is megtalálhatók a leletek között, ami szintén arról, beszél, hogy halálukkor azzonnal be kellett temetődniük.

Ahhoz, hogy kövesedés létrejöjjön, azaz, hogy a csontszövetek ásványi anyagokkal cserélődjenek fel, az alábbi feltételek szükségesek [2]:

• Hirtelen betemetés, még mielőtt az állatok, az időjárás, és más eróziós erő megrongálják a tetemet.

• Megfelelő mennyiségű víz jelenléte, mely a szövetek kimosásához szükséges.

• A szöveteket kiváltó ásványok vízben oldva.

Bár ilyen körülmények lokálisan előfordulhatnak, gondoljunk bele az egész világon megtalálható nagy mennyiségű leletre. Ilyen nagy méretekben az egész világon ilyen feltétel csak egy globális özönvíznél lehetett.

Ennél is elgondolkodtatóbbak az alábbi tények:

1. "Friss" (nem kövesedett) dinoszaurusz csontokat, tojást találtak számos alkalommal [3], [4], [4.5]. Egyes evolucionista bevallása szerint a leletek többsége nincs teljesen megkövesedve. Több olyan lelet is van amin még ép inak, kötőszövetek is találhatók [4.6] Kizárható, hogy egy nem megkövesedett csont több 10 millió éves legyen. Mind ezek mellett egyáltalán nem szokatlan 70-80 millió évesnek datált nem foszilis kagylót, csigát találni, vagy friss dinoszauruszok korabeli növényeket [4], [2].

2. Ép dinoszaurusz DNS-t találtak [4]. Kisérletek bizonyítják, hogy a DNS maximum néhány 10,000 évig marad meg.

3. Vörös vérsejtet találtak dinoszaurusz csontokban. [5],[6], [7] Mary Schweitzer darwinista kutató alábbi bizonyítékát adta vörös vérsjt jelenlétének: a szövet vöröses színű volt, mikroszkópon keresztül kör alakok voltak megfigyelhetők, mágneses teszt pozitív eredményt adott (a vörös vérsejtekben vas található, amire hatással van a mágneses mező), tesztek hemoglobint mutattak ki, a szövetmaradványokat patkányokba adagolva, a patkányok immunreakciót váltottak ki, ami fehérje jelenlétére utal.

Néhány idézet evolucionistáktól, a felsorolt cikkekből:[P] Davies alaszkai dinoszaurusz leletekről: "A csontok említésre méltó minőségben maradtak meg. A csontok színesek, sötét vörös-barna kevés mineralizációt, törést, disztorziót mutatnak" [4.5]

Dr. Mary Schweitzer az általa vizsgált Tyrannosaurus Rex csontokról: "Pont olyan volt, mintha egy modern csont metszetét vizsgáltam volna. De persze nem hittem el. Azt mondtam a labor technikusnak: 'A csontok végülis 65 millió évesek. Hogyan maradhattak meg vörös vérsejtek ilyen sokáig?'"

2. Mit mutatnak a kövületek?

Ha az evolúció igaz, akkor az a várakozásunk, hogy a kövületek közt rengeteg olyan maradvány lesz, ami átmeneti tulajdonságot mutat két stabilnak mondható állapot közt. Jelenleg a Földön kb. 2 millió faj él, továbbá közel 250,000 kövület fajt ismernek, osztályoztak. Egyrészt a ma élő fajok nagy részének valamilyen átmenetet kellene képviselnie. Ezzel szemben ezt nem figyelhetjük meg, nincsenek funkció nélküli szervek, a fajok nagyon is stabílnak mutatkoznak. Másrészt a kövületfajok közt sem találunk olyat, ami átmenet lenne bármely ma élő és egy másik kövület faj között.

Darwin A fajok eredete című, az evolúció elméletét megalapozó könyvében a következőt írta: ��a közbeeső, valamikor létezett változatok száma valóban nagy [kell legyen]. Akkor miért nincs minden geológiai alakulat és réteg tele ilyen közbeeső láncszemekkel? A geológia kétségtelenül nem mutat fel ilyen finoman fokozatos szerves láncot, és talán ez a legnyilvánvalóbb és legkomolyabb ellenvetés, amit az [evolúciós] elmélet ellen fel lehet hozni." És ez a közel másfél évszázad óta nem is változott...

Darwin is felismerte, hogy összetett szervek evoluciója elképzelhetetlen: �Azt feltételezni, hogy a szem a fókusz különböző távolságokhoz való beállításához, a különböző fénymennyiség átengedéséhez, és a térbeli és színbeli torzítások kiigazításához szükséges összes utánozhatatlan berendezéseivel együtt természetes kiválasztódás útján jött létre, � önként beismerem � a legmagasabb fokú képtelenségnek tűnik."

Forrás és bővebb magyar nyelvű irodalom:

Kiáltó Szó, A kövületek és az evolúció

3. Irodalom

[1] Creation, 24, 2002 tavasz. 25-27.oldal

[1.5] [link]

[2] [link]

[3] Creation Ex Nihilo 19(3):49-51, June-August 1997, [link]

[4] [link]

[4.5] Davies, Duck-bill dinosaurs (Hadrosauridae, Ornithischia) from the North Slope of Alaska. Journal of Paleontology 61(1):198�200, 1987.

[4.6] [link]

[5] Creation Ex Nihilo 19(4):42�43 September�November 1997, [link]

[6] [link]

[7] M. Schweitzer and I. Staedter, �The Real Jurassic Park�, Earth, June 1997 pp. 55�57

[link]

[link]

Ha valaki igazán keresi az igazságot, akkor nem az igazságnak kell mennie őhozzá, hanem neki ahhoz!