Szüleim otthonukban ápolták rövid ideig idős nagyszülőmet, normális reakció az, ha halálát követően megkönnyebbülést látok rajtuk leginkább?

Szerintem pedig teljesen normális, a megboldogult szempontjából is. Az a rettenetes mély gyász volna inkább érthetetlen. Kötelességüket megtették,mert gondozták, méltó módon eltemették és most megnyugodnak. A halál természetes része az életünknek, nem kell nagy ügyet csinálni belőle. Egyébként, aki megélt annyit, hogy 38 éves unokája legyen, meg nyugdíjaskorú gyermekei szerintem nem sok mindent sajnált itthagyni ebből a világból. "Eltelve az élettel hazatakarítatott az őseihez" Minden rendben van.

Szerintem ebben elfogadás is van. Idos, leromlott az állapota, eljott az ideje, hogy elmenjen. Nem jo azt látni egy gyereknek, hogy esetleg az anyukája/apukája (akárhány évesek is) ennyire leépul. Most már nem fáj semmi, békében pihen.

nem normális szerintem. A nagymamám közel 30 évig le volt bénulva a halála előtt. Sokáig a nagypapám ápolta, de meghalt és anyukámnak kelett utána pár évig. Nagyon nehéz volt neki, ugye azért egy ödős, mozgásképtelen embert etetni, fürdetni nem semmi és anyu otthon dolgozott is mellette. Nagyon megviselte, mikor meghalt, sokáig gyászolt utána.

Úgy gondolom, hogy ebben a helyzetben normális. Amikor az ember előre tudja hogy aminek be kell, az hamarosan be fog következni, akkor fel tud rá készülni. Ilyenkor szerintem a legtöbben már előre sírnak és gyászolnak. Ráadásul ilyen leépülés után a halál mindenkinek megváltás, elmúlik a beteg szenvedése (ugyan milyen élet az, amikor már pelenkázására van szükség?), és lecsúszik a teher a gondozó válláról is. Borzalmas lehet közelről, tehetetlenül végignézni, ahogy a halál lassan tönkretesz és elragad valakit, akit szeretünk.

13-as, azért kérdezd meg anyudat, lehet meg fogsz döbbenni, mikor bevallja, hogy igenis megkönnyebbült... mi is le voltunk a mi édesanyánkon, mikor elmondta, mert nem láttuk rajta.

13 vagyok. egyértelmű, hogy megkönnyebbült, de nek inagyon fájt a halála. Szerintem nem a megkönnyebbüléssel van itt a baj, hanem azzal, hogy nem látszik rajtuk a gyász. a két dolog pedig nem zárja ki egymást.

lehetne láthatóan gyászolni úgy, hogy magában ujjong a rokon, és lehet magadban gyászolni úgy, hogy kívülről nem látszik ... a gyász ne a szomszédoknak szóljon

szerintem ha ismersz valakit, és ránézel, látod, hogy neki van-e valami baja, fáj-e a szíve. anyukám sem úgy gyászolta a szüleit, hogy egy 1,5*2 méteres, bánatot hirdető transzparenssel mászkált. é ő pont nem az az ember, aki a külvilág kedvéért is tenne bármit. én nem vagyok hajlandó elhinni, hogy a szüleink halála nem viseli meg az embert. Persze én még fiatal vagyok ehhez, de ha meghalna édesanyám, egyértelmű, a szomszédoknak, ismeretleneknek semmi köze ehhez, és velük semmiképp sem osztanám meg, de engem nagyon megviselne. De persze minden ember máshogy dolgozza fel a történteket.