Minden nő vágyik családra?

Szerintem ez a mai ultra liberális világ szemlélet is szerepet játszik abban, hogy sokan úgy gondolkodnak, hogy nem a családalapítás lesz számukra az első, hanem az önmegvalósításuk kerül előtérbe. A karrier, a siker orientáltság észrevétlenül a magány rabjává teszi az embert.

Nem beszélve azokról a társadalmi feszültségekről (munkanélküliség, nélkülözések, a jövőkép beszűkölése), nem utolsó sorban a családi kapcsolatokról: A családi szerepek felcserélődése, a csonka családok megjelenése..ezek mind-mind szerepet játszanak abban, hogy nem érdemes családot alapítani.

Én pl kislány korom óta vágytam arra, hogy egyszer Anya lehessek. Tudatosan készültem rá. Tudtam, ha ha férjhez megyek, után rögtön jöhet a gyerek. Gyerek nélkül el sem tudtam volna képzelni az életemet.

Szerintem nem csak te gondolkodsz így, hanem mások is, de szerintem esélyes, hogy ez még magától is változni fog, ha olyan helyzetbe kerülsz az életben...

Egyébként nyilván nem én foglak meggyőzni, de azért gondolj bele: ha majd már 40-50 éves leszel és a környezetedben mindenki a családjával/gyerekeivel lesz elfoglalva, akkor lehet, hogy az nem lesz neked a legjobb. A családban van hasonlóra példa, mondjuk nekik egészségügyi okokból nem lehetett gyerekük, de ők is úgy 40 éves korukig jól elvoltak, utaztak sokat stb., 40 felett viszont elkezdtek magukba fordulni emiatt és most az 50-es éveik elején kifejezetten rosszul érzik magukat.

Nem

Atalaban elobb utobb igen, de ez nem biztos.

Amugy biologiailag az a "normalis" ha lehet igy fogalmazni, hogy elobb utobb vagyjunk a gyerekre, tehat az utodra, mert ez van belenk kodolva. Az elet ertelme az utodnemzes.

De ez persze csak elmeletileg. Nagyon sokan vannak akik nem vagynak csaladra.

En kb 20 eves koromig gondoltam ezt, aztan azt hogy "majd egyszer" most pedig mar szeretnek minnel hamarabb, de meg csiszolni kell a korulmenyeken...

26/n

Szerintem az ösztön mellett az is közrejátszik, hogy az ember fél, hogy egyedül marad. Fél, hogy egyedül lesz öregen, és fél, hogy egyedül lesz a barátai, kortársai közt, akinek nincs gyereke.

Nekem meggyőződésem, hogy az emberek nem hagyják magukat gondolkozni. Ezt nem bántásból írom. Nagyon nehéz belegondolni, hogy most itt vagyok, teszem a dolgom, és egyszer meghalok. És ennyi volt. Lesz-e nyoma annak, hogy itt voltam? Száz év múlva tudni fogják, hogy éltem egyszer? Mit hagyok hátra? Az egészben az az ironikus, hogy ez csak addig foglalkoztat, ameddig élek, halálom után már nem.

Szóval megint csak szerintem, sok ember a legkönnyebb lenyomatnak azt tartja, ha szül egy gyereket. Valamit hagy itt, ha majd elmegy, és a gyereknevelés lefoglalja a gondolatait, hogy ne kelljen belegondolnia, hogy tényleg számít-e valamit, amit tesz.

na, itt vagyok én, a másik különc. csak én kicsit másképp vagyok bolond.

vágyom egy gyerekre, mindig is tudtam, h szeretnék anya lenni. nos, lassacskán 26 éves vagyok, de még mindig halogatom. tudom, lehet szülni később is, egyébként is 30 környékére tervezem. de mi lesz, ha még akkor sem érzem magam érettnek?

kiolvastam egy halom gyereknevelésről szóló könyvet, néztem témába vágó műsort, nagyon aranyosnak találom a kicsiket, vannak terveim a gyereknevelést illetően, de félek, h soha nem ítélem meg magam elég érettnek hozzá, és kifutok az időből. van egy fantasztikus párom, aki tőlem szeretne babát, sokat beszélgetünk róla, de lassan már úgy érzem magam mint egy Csehov drámában, h folyton csak mondogatom, a cselekvés meg sehol...

erre tudtok valami megoldást? :)

Hasonlóan voltam vele én is.

Annyi lehetőség áll egy nő előtt, hogy ez nem is csoda, ha jelenleg nem a családalapításon töröd a fejed. :)

Én 36 évesen szültem. Addig éltem az életem, rengeteget tanultam, melóztam, utaztam, külföldön is dolgoztam.

Most van egy fantasztikus férjem, aki remek apa. Sokat teszünk a kapcsolatunkért is. Kerek az életem!

(Igaz a mondás: "Tanulni, tanulni, tanulni!")