Azt hiszem elrontottam az életem! Mit tehetnék? Tudnátok tanácsot adni? Semmi nem működik!

Dehogynincs munkád! Az a munkád, hogy ebből kijöjj.

Elmondom, mit tehetsz. Először is, a fizikai punnyadásból kell kijönni. A folyamatos álláskeresés mellett testi és szellemi fejlesztésre van szükség.

Napi 1-2 óra sport egyrészt elveszi az időt, másrészt kihúz a fizikai punnyadtságból. Önbizalmat is ad. Másrészt, ha a tárcád engedi, keress képzést olyan szakmából, ami érdekel is. Önbizalma és boldog élete csak annak van, aki nagyjából azt csinálja, amire alkalmas és amiben hivatását leli. Ezen kívül járj könyvtárba, olvass sokat, de nem feltétlenül irodalmat. Szakmai, félszakmai könyveket, hogy az agyadat is edzed. Emellett segíts otthon anyádnak a háztartásban.

Ennyi. Ez kb. napi 8-9 óra. Ha ezután találsz munkát (és könnyebben fogsz), akkor nem lesz nehéz átállni. Mert az előbbiek helyett a munkát fogod csinálni, amit mind fizikailag mind szellemileg bírni fogsz. Az önbizalom meg az aktív, hasznos életből lesz, semmi másból.

Ha esetleg van még időd, eljárhatsz valami karitatív és/vagy önkéntes munkára, mert egyrészt jó ismerősökre tehetsz szert, másrészt hasznosnak érzed magad. Ami utóbbi az ember boldogságának egyik legfontosabb összetevője.

Mindig gondolj arra, hogy annál bármi jobb, ami most van. A véges időd meg ha a semmivel telik, az is rosszabb, mintha belekezdesz valamibe és nem sikerül.

Ezt mindet, amit leírtam, ráadásul tetszőleges ütemezéssel lehet csinálni. Kezdheted akár a sportal is. Reggel 6-kor kelés és indulás sportolni.

Először is:

Mi a végzettséged?

Hol laksz?

Mert ugye nem mindegy...

"A baj hogy mindig összszedem magam lelkileg,de a sok visszauasítás vissza lök a régi állapotban és a csalódottság.Nem vagyok az a fajta aki sajnáltatja magát,de ez ami most van ez már sok nekem is..felállok és mindig kapok egy pofont,és ez megy már mióta.."

De épp az a lényeg, hogy ezt a csalódottságot és önbizalomhiányt kell megszűntetni. Hogy ne érezd személyes kudarcnak, ha épp valahová nem vesznek föl. Mert más oldalról hasznos vagy és teszed, amit tenned kell. Tényleg érdemes lenne elmenni valami önkéntes melóra. Kórházba, alapítványhoz, bárhová.

Nagyon sajnálom azokat, akik tényleg ezerrel küzdenek azért, hogy dolgozhassanak.

Elárulok néhány titkot, amire én is csak mostanában jöttem rá, mert nyugdíjazás miatt volt nálunk üresedés.

XY-ban dolgozom, a közszférában. Nem vagyunk túlfizetve, mindig is éhbérért dolgoztunk, és még így is 19-en jelentkeztek arra az 1 darab állásra.

Én nem voltam döntési pozícióban, de a főnökök a szavazataink alapján választották ki a legtöbb szavazatot kapó 3-ból azt az 1-et.

Elmondom, mi alapján döntöttünk.

Az egyik legfontosabb a szimpátia. Sokkal fontosabb volt, mint a szakmai rátermettség. Nem biztos, hogy ez a helyes gyakorlat, de én most csak azt mondom el, ahogy mi működtünk és ahogy feltételezem még nagyon sok munkahelyen működnek.

Hogy mitől volt szimpatikus valaki? Leginkább attól, hogy önmagát adta és nem viselt semmiféle álarcot.

Körülbelül egy személy volt vagy talán kettő, aki annyira görcsölt, hogy nem tudtuk megismerni az igazi arcukat. Őket nagyon sajnáltuk, de olyan negatív kisugárzásuk volt, hogy elképzeltük a velük töltött munkahelyi időt és nem, esélyük sem volt a mosolygósakkal szemben. A nagy probléma az volt, hogy úgy válaszolgattak a kérdéseinkre, mintha személyes támadásnak vették volna. Rákérdeztünk a családi állapotra is, ezen nagyon kiakadt az egyik, gondolom gyenge pontja volt, nagyon flegmán válaszolt. Pedig nem rossz szándékkal kérdeztük, csak kisgyerekesként szembe kellett néznie a leendő kolléganőnek, hogy a munkaidőnk olykor késő estig is tarthat. (És amúgy meg egy kétgyerekes anyukát vettünk fel végül.)

Szóval azzal, hogy az a 2 ember olyan támadó, vagy inkább védekező stílust vett fel, nagyon rossz helyzetbe hozta önmagát.

Aztán volt a túlképzett. Országos szaktekintély, részt vett az XY-i szabvány megalkotásában, meg minden, na a fene se akart egy ilyen kontrollt maga fölé egy egyszerű kis XY-ba, épp elég rémálmunk volt a szabványok miatt a fősulin. Jobban járt volna, ha nem hangsúlyozza ki annyira, mi mindent ért már el, mi mindent publikált. Egy országos XY-ban mindez nagyon jó pont lett volna, de ránk riasztóan hatott.

Volt aki jó lett volna, de olyan messzi városból akart hozzánk költözni, hogy fel se fogta, hogy a bértábla alapján a fizetése még az albérleti díjra is alig lesz elég, és mivel nem voltak világos elképzelései arról, miből fog megélni, nem nagyon tudtuk komolyan venni. Mi sem akartunk úgy felvenni valakit, hogy nagy nehezen megszokjuk, betanul, aztán közli, hogy bocsi, nem tudok megélni, felmondok...és kezdhettük volna az egész állásinterjúztatást elölről. A számomra legszimpatikusabb jelentkező szerintem ezen bukott el, ugyanis az első 3-ba bekerült.

És egy nagyon fontos:

soha nem fognak olyat felvenni, aki az adott főnök, illetve döntéshozó pozíciójára veszélyt jelenthet. Tehát ilyen szempontból sem jó a túlképzettség.

Nálunk a főnöknőnk ment nyugdíjba, így közülünk egy lett kinevezve ideiglenesen főnöknek. Abszolút alkalmatlan volt rá, de mivel senki más nem akarta/nem tudta vállalni, ő maradt. Meg lett mondva, hogy úgy kell felvenni valakit, ha az új főnöknő meggondolja magát, helyet kell cserélniük, tehát akit felveszünk, elvileg végzettség, hajlandóság szerint arra is fel kellett készülnie, hogy a jövőben vezetnie kell az intézményt.

Így kellett volna, így hát mindenkitől megkérdezték, ha úgy alakulna, vállalná-e a vezetést. 1 kivételével mindenki sokkot kapott ettől a kérdéstől, az az 1 elmosolyodott és azt mondta, hú, ez izgalmasan hangzik.

Na, ezzel vesztette el minden esélyét, mert új főnöknőnk ekkor már vérszemet kapott, totális alkalmatlansága ellenére tetszett neki a hatalom, és soha fel nem vett volna olyat, aki veszélyt jelentene az ő kis váratlanul ölbepottyant vezetőségére.

Az első 3-ba bejutott az összes kolléga szavazata alapján ez az illető, mert nagyon rátermett, nagyon intelligens volt és valóban volt egy kisugárzása, ami miatt vezetőnek is el tudtuk volna képzelni, de az első 3-ból már csak a főnöknőnk választott és ő még véletlenül sem azt választotta, aki veszélyt jelenthet rá.

Ha olyan vezetőnk van, mint a régi főnöknőm, aki rendkívül intelligens, magasan képzett, akkor el tudom képzelni, hogy ez a jelentkező nyert volna. De azért szerintem alapvető döntési szempont, hogy a döntési helyzetben levő NEM FOG OLYAT FELVENNI, AKI VESZÉLYES RÁ, AKI HELYETTESÍTHETI ŐT, MÉG AKKOR SE HA AZ ÁLLÁS ÍGY VAN MEGHIRDETVE.

Csúnya dolog, de az én munkakörömhöz szükséges egyfajta nyelv ismerete, és amikor az elején az önéletrajzokat válogattam, észrevettem, hogy összeszorul a gyomrom, ha olyan önéletrajzát olvastam, akinek volt ilyen jellegű nyelvismerete. Végülis emiatt nem szórtam ki senkit (az előválogatásba elég nagy beleszólásom volt), mert volt más, ami az illető ellen szólt és mások szerint is túlképzett volt az illető, de nem tudom, ha csak rajtam múlt volna, hogyan döntöttem volna.

A legtöbben makogtak valamit arra a kérdésre, vállalnák-e a vezetést, egy valakire emlékszem, hogy határozottan kijelentette, hogy nem, na ő lett felvéve.

Megkérdeztük tőlük, mit szólnak hozzá, hogy előfordul rendkívüli munkaidőben is munkavégzés, és olyan szimpatikus volt, hogy erre annyira őszinte válaszok jöttek. A legszimpatikusabb számomra az volt, aki azt mondta, hogy a munkanélküliséggel töltött hónapok alatt átértékelődik a munka értéke az ember életében, tehát egyáltalán nem bánná, ha túlóráznia kéne.

Ha valaki ápolatlan volt, késve érkezett, az öltözékével azt fejezte ki, hogy nem túlzottan tiszteli meg az interjút, annak esélye sem volt. Az egyiket beprotezsálták, ő volt az aki késett, na őt nem vettük fel.

Azt mondtam az előbb, a mosolygósoknak volt a legtöbb esélye. Ez azért nem teljesen így van, mert akit felvettünk, az elsírta magát. Ő messziről költözött fel és megkérdezték tőle, mi hiányzik neki abból a városból a legjobban, erre fakadt sírva és azt mondta, hogy a munkahelye és a kolléganői, ami XY volt abban a városban. Na, ettől az összes interjúztató meghatódott és szerintem ezért vették fel. Nekem amúgy ez a válasz nem volt túl szimpatikus, drámai fogásnak éreztem, de legalábbis nem szeretem ha valaki túl könnyen elsírja magát, és azóta be is igazolódott, hogy egy túlérzékeny személy az illető, de akkor ez nagyon hatásos volt, olyannyira hogy fel is vették. Ami viszont nagyon szimpatikus volt nekem, az az, amikor megkérdezték tőle, nagy szüksége van-e erre a munkára, akkor kicsit meglepődött, majd azt felelte, hogy nyilván a legalkalmasabbat kell felvenni és ne az alapján döntsünk, hogy ő mennyire van rászorulva. Ez a válasza volt az, amiért számomra is kiemelkedett az összes többi jelentkező közül.

Tehát, mindez alapján a tanácsaim:

1. Légy önmagad és ne próbálj úgy válaszolni, ahogy az biztosan szimpatikus lesz a kérdezőknek, mert úgyis lejön ha szerepet játszol.

2. Ne idegeskedj és ne vedd támadásnak a kérdéseket, mert unszimpatikusan fogsz reagálni rájuk és nem ismerik meg az igazi, hétköznapi arcodat. Nem mindegy nekik sem, milyen hangulatú lesz a veled együtt végzett munkanap.

3. Ne írd be az önéletrajzodba a főiskolai végzettségedet és a középfokú nyelvvizsgádat, ha szalag mellé jelentkezel. Titkold el inkább. Az ottani főnökök nem akarnak kisebbrendűségi érzésekkel küzdeni, ha majd neked kell parancsolgatni. Főleg, ha a pozíciójukat is veszélyeztetnéd, esélyed se lesz a felvételre.

4. Ha nem sikerül az állás, ne vedd a saját kudarcodnak. 19-ből csak 1-et vehettünk fel és a végén már szinte meg se tudtuk indokolni, miért őt vettük fel és miért nem mást. Csak 1 hely volt és dönteni kellett valahogy.

5. Az önéletrajz rendkívül fontos. Függ persze a munkakörtől is, de mi pl. be se hívtuk beszélgetésre azokat, akik csak összecsapták az önéletrajzukat. Volt aki regényt írt, na erre se voltunk vevők. Leírta az összes hülyeségét, amit csinált iskolakerülés címén huszonéves korában, ráadásul tényleg összeszedetlenül, úgy voltunk vele, hogy ez egy érzelgős balek, aki képtelen menedzselni magát. Volt aki nem csatolta a bizonyítványait, bár kértük. Mivel idősebb nő volt, akinek nyilván nagyon sok múlt ezen a pályázaton, én is azt mondtam, ha ennyire trehány az önéletrajza, milyen lehet a munkája.

Figyelni kell arra is, milyen típusú önéletrajzot kérnek. Mi pl. hagyományost kértünk, de a jelentkezők 80%-a amerikai típusút küldött. Szerencséjük, hogy ilyen sokan voltak, így ez nem volt döntőtényező, különben biztos kiszórom az összes amerikai típusút benyújtót.

Nem tudom miért kértek a főnökömék hagyományos típusút egyébként, mert rajtam kívül egyik se olvasta el tüzetesen az önéletrajzokat. Én úgy voltam vele, megtisztelem annyira a jelentkezőket, ha már dolgoztak vele, elolvasom a regényt is, de a főnökömék csak átfutották. Szóval fontosabb az áttekinthetőség, rendezettség, mint a regényírás, mert szerintem a többség szintén csak átfutotta volna őket, akkor meg többet elárul az amerikai típusú.

Nagyon hiányzott, ha nem volt motiváció megjelölve. Miért akarja ezt a munkakört, mik az elképzelései, stb...

Ha valaki túlfényezte magát, az nem volt szimpatikus a főfőfőnöknőnek. Pl. "Azért gondolom magam alkalmasnak a feladatra, mert..." Főfőfőfőnök belekötött, milyen egy beképzelt alak, hogy alkalmasnak gondolja magát. Főfőfőfőnök is kisebbségi érzésekkel küszködik, szóval egy diktátor, szóval alig bírtam kiharcolni, hogy behívja az illetőt, akiről kiderült, hogy egy alázatos, végtelenül szimpatikus emberke, akivel főfőfőfőnök azonnal összehaverkodott és rá is kérdezett, mi volt ez a fellengzősség abban az önéletrajzban, és kiderült, hogy valami önéletrajz-mintában olvasta. Szerintem egy normális főnök nem látott volna ebben gondot, de számolni kell a kisebbrendűségi érzésekkel küzdő főnökökkel is, akiken múlhat az életünk.

A túlképzettek és nagyon alulképzettek nem lettek behívva beszélgetésre.

Talán tudtam valamit segíteni ezzel a konkrét példával.

Egyébként az álláshirdetések többsége kamu-álláshirdetés.

Vagy ügynököt keresnek, vagy muszáj volt meghirdetni, de már rég tudják, kit fognak felvenni. Még ha interjúztatnak is, akkor is többnyire tudják.

Ezért nagyon fontos emberek közé menni, közmunkára, önkéntes munkára, mert senki nem szeret zsákbamacskát venni és azt fogja felvenni, akiről már van tapasztalata, ismeri, bevált...

Én több ilyenről is tudok közszférában. Az végképp nem a jelentkezők kudarca, hogy nem őket választották. Egyszerűen előre el volt döntve. Nagyon ritka az olyan, mint a miénk, hogy mi valóban igazi álláshirdetésre igazi jelentkezők közül választottunk.