Szerintetek kicsit le kéne állítanom magam a kapcsolat fennmaradása érdekében, vagy ez nem akkora baj?

Nagyon magányos vagyok, és csak egyetlen egy emberrel van szorosabb kapcsolatom, egy haver akit pár éve ismerek, jól kiismertük már egymást, jóba vagyunk, látom rajta hogy ő is kedvel, nem teljesen de nagyrészt kölcsönös a kapcsolat. Ő az egyetlen aki így elfogad.

Viszont mivel szinte csak vele tudok egyáltalán kommunikálni, és mint minden ember, én is társas lény vagyok, szükségem van a másokkal való beszélgetésre, elég nehezen viselem ha csak egy nap is el telik úgy, hogy egyáltalán nem beszélhettem senkivel. Több napot meg főleg. Szükségem van rá, hogy megbeszéljem a másikkal a napi dolgokat, meg egyéb dolgokat. Találkozni ritkán szoktam ezzel az emberrel mert kicsit távolabb lakik, javarészt interneten és telefonon kommunikálunk. Viszont hajlamos vagyok ráakaszkodni időnként, ez a probléma. Tisztában vagyok vele teljes mértékben, hogy nem normális hogy naponta beszélni akarok vele. A normális kb. az lenne hogy hetente egyszer meg ilyenek. Így rendszeresen üzeneteket irkálok neki, meg volt néhányszor hogy telefonáltunk mondjuk délelőtt aztán még este is felhívtam újra, mert valamit meg akartam beszélni. Főleg írásban látom rajta, hogy próbál megértő lenni, próbálja elfogadni a nehéz helyzetemet és hogy ennyit akarok beszélni vele, de nehezére esik. Erre csak finoman próbál nekem utalni mindig, hogy ha nem ír vissza akkor éppen nem volt kedve vagy nem ért rá, nem szereti a facebookot és az írogatást, viszont értem én a célzást. Persze hogy úgy érzi a nyakán lógok, teljesen meg tudom érteni, de egyszerűen nem bírom ki ha napokig senkivel nem beszélhetek. Szerintem ezt senki nem bírná főleg hosszabb távon nem.

Szerintetek jogos a félelmem, hogy ez hosszabb távon így nem fog működni és egyszer végleg be fog nála telni a pohár, és azt mondja majd hogy hagyjam békén örökre vagy egy ideig ne keressem? Akármennyire is rossz érzés a magány, vissza kéne kicsit fognom magam?