Volt olyan amikor nagyon a padlóra kerültetek lelkileg? És hogyan sikerült összeszednetek/felépítenetek újra magatokat?

Az első nagy összeomlásomkor az segített, hogy barátokra leltem, kb. 15 év alatt jöttem ki belőle.

A második nagy összeomlásom után (négy éve tart) még nem sikerült újra felépítenem magam, egyelőre az elfojtás segít abban, hogy ne akarjak vonat alá ugrani.

Meleg férfiként hat évvel ezelőtt volt a nagy traumám,amikor egyik napról a másikra elhagytak. Pár év kellett,mire felálltam a földről.

Milyen a sors? Pont ma találkoztam össze ezzel a sráccal, és mintha egy átlagos járókelővel futottam volna össze. Semmit,abszolút semmit nem érzek már, lelkileg helyrejöttem.

Mondjuk még párom mindig nincs,de ez más lapra tartozik.

Ettől fuggetlen kerek az életem.

Pár hete; elég nagy lépést tettem a komfortzónámon kívülre: új és ismeretlen város, teljesen egyedül, új munkahely, új emberek, új napi rutin, új ingerek. Senkit és semmit nem ismertem, és hirtelen erősen mélyvízben találtam magam, ami egyrészt tetszett, mert kiváló kihívás, de mentálisan nagyon megviselt az első napokban.

Nem is éreztem magam elégnek, nem ismertem az itteni dinamikát, az itteni emberek személyiségét, és még sorolhatnám, és azok valami borzasztó napok voltak. Egyszerűen túlterheltnek éreztem magam, legfőképp mentálisan, és bármilyen ciki is ezt beismerni, az első estéken rendre álomba sírtam magam. Olyan szinten tropán voltam, ami nálam nagy dolog. Mármint, mindkettő, hogy ennyire mélyen legyek, és, hogy sírjak valamin/valami miatt.

Még abban a fázisban vagyok, hogy összeszedjem magam igazából.