Mit gondolnak azok a szülők akiknek a gyerek/gyerekeik a rock kategóriában helyezkednek el?

Nekem csak az a bajom, hogy az ilyen emberek a zenei stílusuk miatt polgárpukkasztó külsőt öltenek és az öltözékükkel akarják felhívni magukra a figyelmet, hogy ők aztán "mások", ők nem állnak be a sorba.

Mintha a ruha, haj vagy a millió piercing és tetkó miatt lenne valaki egyedi és különleges.

Szülőként baromira nem tetszene.

Neked kéne tudni, hogy mit szól hozzá. Pl. Ha néha megjegyzést tesz, hogy hordhatnál normális/színes ruhákat, vagy ha szidja a zenei ízlésedet, akkor nyilván nem örül a dolognak. Rengeteg ilyen kis utalás, megjegyzés, elejtett félmondat lehet, csak figyelned kell rá.

Egyébként meg egyszerűen kérdezd meg. ,, Anya, téged zavar, hogy ilyen vagyok?"

Szia! Anyaként azt gondolom, nem lehet általánosságot kimondani itt sem, hiszen vannak olyan szülők, akik sosem voltak gyerekek/kamaszok (vagy legalábbis elfelejtették, hogy voltak), és vannak, akik végigjárták a kamaszkori önkifejezés/lázadás korszakának lépcsőit, így tudják, hogy ez normális.

Abból, hogy nem tiltja anyukátok az „önkifejezéseteket”, arra lehet következtetni, hogy nem bigott konzervatív.

Hogyan kérdezhetnéd meg tőle? Szerintem simán kérdezd meg, mire emlékszik a kamaszkorából, ő milyen volt? Milyenek voltak a barátai/osztálytársai… és innen tovább lehet vinni a témát. Nem tudom, hány éves anyukád, de ha úgy 40 körül van, akkor rá is igaz, hogy az „ő idejében” is voltak már rockerek és punkok, és láthatta azt is, milyen felnőtt lett belőlük.

Gondolom, hogy ti kamaszként nehezen képzelitek el, hogy a szüleitek korosztálya is volt gyerek és kamasz, tehát pont ugyanabban a cipőben járt, mint ti. Persze nyilván voltak (ahogy ma is vannak) olyan kamaszok, akik nem fejezik ki nyilvánvalóan (zenével, öltözettel) a követni kívánt értékrendjüket, hovatartozásukat, de azért sokan így tettek régen is.

Az én szüleim sosem szóltak semmit kamaszkoromban, pedig voltak elég fura korszakaim, a pármilliméteres hajtól a csupa feketében járásig (egy lájtosabb grufti voltam), sőt, apám képes volt egy kiküldetéséről Martens bakancsot (amit itt még nem nagyon lehetett kapni akkor) hozni a „kislányának” – így visszanézve ultra jó fej volt. Persze ehhez hozzátartozik, hogy mindemellett jó tanuló, viszonylag „problémamentes” kamasz voltam. :)

Szóval én azt gondolom, ha a gyerekem az önkifejezés olyan módját választja kamaszként, ami nem életre szóló változtatás, akkor nem fogok kétségbe esni. Miért tenném, hiszen magam is extrémen festettem ilyen korban, és számtalan barátom, ismerősöm is – és mindannyian teljesen korrekt felnőttekké váltunk. Tudom, hogy ez elmúlik, és normálisnak tartom a kamaszkori útkeresést, az igényt, hogy tartozzunk valahová.

Aminek nem örülnék, ha olyan változtatásokat akarna eszközölni a testén (tetkó, testékszerek stb.), amit később nem tud visszacsinálni.

Ettől még lehet, hogy majd magamban csendben drukkolok, hogy nője már ki az adott agyament öltözködési stílusát. :)