Mi a különbség az Istentisztelet és a mise közott?

Szia!

A különbség kézenfekvő. A mise a latin missa, szóból származik, ami elbocsátást jelent. A mise az újszövetség áldozata, a keresztáldozat és az utolsó vacsora emlékezete a római katolikus Egyházban. Része az áldozati liturgia.

Az Istentisztelet más összejöveteli forma, más céllal. Itt nem a liturgia a fontos, hanem a Szentírás magyarázata, értelmezése, megértése. Az Istentisztelet központi eleme a prédikáció, igehirdetés, tanítás.

Üdv. Péter

A kereszténységben az istentisztelet az Isten iránti hódolat, dicsőítés közösségi kifejezése. Ebbe bármi belefér, lehet kötetlen és spontán is, főleg a modern szabadegyházaknál, de azért a felekezetek többségénél kialakul egy adott forma, amely a felekezet gondolkodásmódjának, teológiájának megfelel. A katolikus mise is istentisztelet, ahol Jézus egyetlen keresztáldozatának a (vértelen) megjelenítése történik. Mivel egy másik felekezet sem fogadja el az átlényegülés tanát (azt, hogy a pap hívó szavára a kenyér és a bor Jézus Krisztus valóságos testévé és vérévé lényegül át), ezért a mise kifejezést is elvetették.

Egyébként a katolikusok is szokták néha használni az istentisztelet kifejezést, a német nyelvben valamiért különösen sokszor használják a Gottesdienst kifejezést (habár a Messe kifejezés a hivatalos).

A mise a katolikus vallásgyakorlat központi része. Mai formáját a hivatalos egyházi tanítás apostoli szent hagyománynak minősíti. Ezzel szemben a mise három fő jellemzőjének mindegyike (a mise áldozati jellege, a bor megvonása a hívektől és az átlényegülés tanítása) évszázadokkal az apostolok kora után a bibliai kijelentésekkel szemben álló újításként jelent meg a katolikus egyházban.

A Zsidókhoz írt levél egyértelműen kijelenti, hogy Jézus Krisztus keresztáldozata egyszeri, tökéletes és megismételhetetlen. E bibliai igazsággal szakítva Aranyszájú Szent János már a 4. század végén azt hirdette, hogy a misében Jézus Krisztus keresztáldozatának megismétlése, megjelenítése történik. Ettől kezdve e tanítás a katolikus teológia szerves részévé vált. Ezért beszélnek ma miseáldozatról, áldozópapról, elsőáldozásról.

Újabb fontos változás történt a 8. századtól az úgynevezett egy szín alatti mise bevezetésével, amikor a szertartásban a bort megvonták a hívőktől, annak ellenére, hogy Jézus Krisztus az evangéliumban határozottan kijelentette önmagáról, hogy ha nem isszuk az ő vérét, nincs élet bennünk. Az újítás bevezetésének oka nem ismert. Nemcsak a Szentírás, hanem az addigi egyházi tradíció is ellene szólt. Az 5. század közepén I. Nagy Szent Leó pápa még eretnekségnek minősítette, és határozottan elítélte az egy szín alatti áldozás ekkor megjelenő gyakorlatát, és elrendelte, hogy a híveknek mindenütt adják a bort is. Hasonlóképpen tett Gelasius pápa is az 5. század végén, amikor Dél-Itáliában ismét feltűnt a bor nélküli mise szertartása. 1415-ben azonban Konstanzban már ezzel éles ellentétben álló egyetemes zsinati határozat született, a laikusokat eltiltották a bor vételétől, és számukra az egy szín alatti áldozást tették kötelezővé. A papság továbbra is két szín alatt áldozott.

A mise harmadik fő pillére az átlényegülés (transsubstantiatio) tana, amely szerint az ostyát és a bort a pap a misében Jézus Krisztus valóságos testévé és vérévé változtatja át. Ezért kell a felszentelt ostyát még ma is – katolikus szóhasználattal – imádó hódolatban részesíteni (például térdhajtás előtte stb.). Az átlényegülés tana egészen a 9. századig nem tudott gyökeret verni a katolikus egyházban. Az 5. században Gelasius pápa ugyanolyan határozottan utasította el e tanítást, mint a 9. század elején Hrabanus Maurus mainzi püspök. A tan kidolgozója a 9. században élt Paschasius Radbertus német bencés apát és iskolamester volt. Az 1215-ös IV. lateráni egyetemes zsinaton már dogmaként hirdették ki e tanítást. Az átlényegülés tanának legsúlyosabb problémája az, hogy az ostyának Jézus tényleges testévé változtatása bibliai alapon csak varázslásnak minősíthető.

(forrás:újexodus)

A tiszta és szeplőtlen istentisztelet:

Jak 1,26-27

Ha valaki istentisztelőnek látszik köztetek, de nem zabolázza meg nyelvét, sőt megcsalja a maga szívét, annak az istentisztelete hiábavaló.

Tiszta és szeplő nélkül való istentisztelet az Isten és az Atya előtt ez: meglátogatni az árvákat és özvegyeket az ő nyomorúságukban, és szeplő nélkül megtartani magát e világtól.

A másik a vallásosodás, vagy más néven magaválasztotta istentisztelet.

Kol 2,23 A melyek bölcsességnek látszanak ugyan a magaválasztotta istentiszteletben és alázatoskodásban és a test gyötrésében; de nincs bennök semmi becsülni való, mivelhogy a test hízlalására valók.

„Kárhozatos bálványimádás”?

Az alábbiakban teljes terjedelmében közlöm Barsi Balázs ferences szerzetes hozzászólását az Ötvenhét igaz ember című íráshoz, pontosabban a Magyarországi Református Zsinat állásfoglalásához, mely szerint ma is érvényes a Heidelbergi Káté 80. pontja, amely kimondja, hogy a katolikus mise “alapját tekintve megtagadja Jézus Krisztus egyszeri áldozatát és szenvedését, és ezért kárhozatos bálványimádás.” A postai levélként érkezett hozzászólás másutt még nem jelent meg. Köszönöm Barsi Balázs atyának, hogy megosztotta gondolatait a Katolikus Szemmel olvasóival!

“A magyarországi reformátusok XIII. zsinati ciklusának 10. ülésén szavaztak a 450 évvel ezelőtti Heidelbergi Káté 80. paragrafusáról, mely szerint a katolikusok miséje, az Eukharisztia tisztelete és annak vétele „kárhozatos bálványimádás.” A jelenlevő 74 személy 57:17 arányban a „kárhozatos bálványimádás” mellett szavazott.

Nem mehetünk el emellett a szavazás mellett szó nélkül, mert akkor ökumenikus törekvésünk „tapintatból” (?) hazugságba torkollana.

Az Igazság iránti tiszteletem és a katolikus és református testvéreim iránti szeretetem késztet arra, hogy a következő megjegyzéseket fűzzem a történtekhez.

Köszönjük annak a 17 református testvérnek, hogy nem tekinti a mi Szentmisénket, amely 2000 év óta annyi szentet nevelt, kárhozatos bálványimádásnak!

Természetesen itt nemcsak rólunk, katolikusokról van szó, hanem az egész keleti kereszténységről és a Kálvin előtti másfélezer év hitéről is. [1]

A Katolikus és Orthodox Egyházban az a tény, hogy Jézus valóságosan jelen van-e a Szentségben vagy nincs, soha nem volt, ma sem az, és soha nem lehet megszavazás tárgya. Minden erőmmel és testvéri szeretettel próbálom megérteni katolikus hitem világosságában a Heidelbergi Káté ezen kitételét és az 57 mai szavazó testvérem állásfoglalását!

Azon túl, hogy heves viták és ellenséges érzelmek korában fogalmazódott meg, mégis mint katolikus hívő hogyan tudnám megérteni ezt a megfogalmazást éppen katolikus hitemben?

Talán a következőképpen.

Kálvin nem volt felszentelt pap, tehát nem konszekrálhatta a kenyeret és a bort. Ő és követői nagyon is katolikus módon gondolkoztak, amikor a maguk Úrvacsorájára vonatkozóan tagadták az átváltoztatást (a valóságos jelenlétet).

A Katolikus Egyházban is előfordulhatna ilyen tagadás, amely pontosan a hit lényegéből fakadna. Ha mondjuk pár férfi és nő katolikusként, fölszentelt pap hiányában, összejönne és elvégezné a mise szertartását, kimondaná a kenyér és a bor felett az alapítás igéit és „megáldozna”. Miséjüket nem tartaná a katolikusok közössége „érvényes” misének, hanem kárhozatos bálványimádásnak, ha ugyanakkor térdet hajtanának előtte.

Kálvin és követői akkor gondolkodnának katolikus- és orthodox-ellenesen, ha saját Úrvacsorájukra vonatkozóan vallanák az átlényegülést, és imádással borulnának le a kenyér és bor előtt.

Azt azonban újra át kell gondolniuk, hogy joguk van-e a katolikus és orthodox misét „kárhozatos bálványimádás”-nak nevezni, hiszen a katolikus és orthodox hívő úgy tudja, hogy a feltámadt Krisztus valóságosan jelen van a konszekráció után a kenyérben és borban, úgy, ahogy zárt ajtók mellett jelen volt a tanítványoknak éppen az Utolsó Vacsora termében. Tehát a feltámadott testnek nem akadály a zárt ajtó, sem a kenyér és a bor állaga.

Ha ezt mi így tudjuk, akkor le kell borulnunk előttem, mint Szent Tamás apostol tette, és megvallani: „Én Uram, én Istenem” (Jn 20,28). Ahogy Aquinói Szent Tamás énekli:

"Isten-volta rejtve volt a keresztfán

itt emberarcát rejti e talány,

de én mindakettőt hiszem s vallhatom,

kérve, amit kért a bűnbánó lator.

Sebeid Tamásként látnom nem lehet,

mégis Istenemnek vallak Tégedet,

Hiszem, amit hinni Isten Fia szab,

igédnél, Igazság, mi van igazabb."

Ha egy református testvér úgy tudná, hogy tőle egy méterre valóságosan ott áll a föltámadt Úr, bár láthatatlanul, bizony ő is leborulna előtte.

Erre mondhatná valaki, hogy ez szubjektíve rendben van, de objektíve hogy áll a dolog? Ez azok részére, akik a 2000 éves folyamatos hiten kívül vannak, tudományos kutatás kérdése.

Akik a Kálvin által alapított közösségben lettek megkeresztelve, kutassák szorgalmasan a Kálvin előtti másfélezer év hitét, hiszen ők sem csupán 500 éves kereszténység tagjai, hanem a 2000 éves kereszténységé.

Ebben a kutatásban segíthet (mert az Eukharisztia egyháztani kérdésekkel van kapcsolatban) Boldog John Henry Newman bíboros Apologia pro vita sua c. műve (magyarul: Európa Könyvkiadó, Bp. 2002).

Ugyanakkor egy katolikus hívő nem nézheti le a református testvérek Úrvacsoráját. Nekik ez marad a Szentmiséből. Ez vonatkozás az Úr Utolsó Vacsorájához, ahol áldozatként ajánlott fel életét értünk, bűnösökért és adta magát eledelül.

Egy református testvér, ha Úrvacsorát vesz, bizonyára kegyelemben részesül, mert neki ez maradt meg – ismétlem – a Szentmiséből. A mi hitünk szerint nem áldozik, nem veszi az Úr testét és vérét, de hitében mégis kapcsolatba lép az Úrral, aki hozzánk akar jönni, és bennünk lakni (ld. Jn 14,23).

Ha soraim bárkiben, reformátusban vagy katolikusban gyűlöletet keltenek, tudja meg, hogy nem értette meg, amit írtam. Nem végeláthatatlan indulatoktól parázsló vitát nyitottam, hanem szeretetben, ahogy tőlem tellett, szóltam.

Fr. Barsi Balázs

[1] Tulajdonképpen örülhetünk annak, hogy a Református Egyházban mára ez a kitétel megszavazhatóvá lett. Ez a megszavazhatóság, vagyis az a tény, hogy felmerül ennek a kitételnek az eltörlése, azt mutatja, hogy református testvéreink hitének nem lényegéhez tartozó eleme ez az egyetemes egyház elleni kitétel. [Talán arról van szó, hogy az Úrvacsora lényegét itt nem sajt maguknak fogalmazták meg az akkori reformátusok, hanem a katolikusok ellen. Ha csak filológiai problémává szűkítenék le a kérdést, hogy t.i. hogyan fordítsák magyarra, és nem merik megváltoztatni a Káté szövegét, vagy lábjegyzetben megmagyarázni ennek a kitételnek a mai jelentését, akkor is teológiai kérdés forog kockán. XII. Pius pápa a katolizált főrabbi, Izrael Zolli kérésére a nagyszombati könyörgéseket megváltoztatta, és többé nem a „perfidis judeis” az „álnok zsidók” megtéréséért imádkozunk. Az „álnok” jelzőt persze soha nem az egész zsidóságra értette a szertartás szövege, mégis meg lett változtatva. Nagyon jól érzi mind a 74 református testvér, hogy ez így bántó és katolikus-ellenes. Megéri-e az eredeti szöveget annyira tisztelni, hogy vele nemcsak teológiai különbséget rögzítenek, hanem azt is, hogy a másik Krisztusban-hívő bálványimádó. A megcsodálni való református ragaszkodás a Szentírás betűjéhez nem termel-e ki egy ilyen szentírásos ragaszkodást a Káté szövegéhez?]“