SZENT JOHANNA OLVASÓK! Valaki bemásolná a részleteket a szent johanna gimi 4. kötetböl amikor Cortez meg Arnold "civakodnak"? azt hiszem több ilyen is van

Egy nonverbális harcuk:

– Kidobtak – jelentettem be, mintha nem lenne elég nyilvánvaló.

– Láttam – lapozott Arnold a könyvében. Én is beleolvastam a sorba, így éppen

odahajoltam hozzá, amikor elzúgott fölöttünk egy focilabda. Riadtan lehúztam a fejem,

majd amikor felnéztem, Cortez intett egyet lazán, ami kábé a „bocs” megfelelője volt.

Hát, majdnem lerúgta a fejünket. Óriási.

Itt Cortezről Arnold és Reni:

Nos, sejtettem, hogy nem lesz elragadtatva attól, hogy visszaadtam

a rovatom, de ilyen heves reakcióra nem számítottam.

– Miért? – kérdezte dühösen, én pedig érvelni kezdtem. Arnolddal szemben esélytelenül.

– Reni, én vagyok a főszerkesztő-helyettes,nem kellett volna ezzel megvárnod?

– Timivel megbeszéltem.

– Egyáltalán nem örülök annak, hogy így döntöttél. Jól írsz!

– De nem ajánlókat!

– Ezt az évet kellett volna megvárnod, jövőre tiéd lenne az én cikkem!

– Miért? – csodálkozott Virág, mire Arnolddal mindketten kapcsoltunk, hogy jelen van, és

visszafogtuk magunkat.

– Mert főszerkesztő leszek, és nem írok már – füllentette Arnold, és ha nem menne el a

suliból, ez így is történne. Virág biccentett, mire Arnold visszafordult hozzám. – És most

egyáltalán nem írsz többé az újságnak?

– Nem, de állandó fotós lettem.

– Reni, az nem ugyanaz. Írnod kell, mindent rád akartam hagyni, hogy vidd tovább.

– Miért hagyod rá? – pislogott Virág, és fújt egy hatalmas rágólufit.

– Mert főszerkesztő lesz – vágtuk rá Arnolddal egyszerre.

– Ühüm – bólintott Virág, és megpróbálta leszedni az arcáról a rágót, ami persze ráragadt

a kesztyűjére.

– Nem értem, miért baj, ha nem írok az újságnak. A fotózás jobban érdekel, mint a

filmajánlók írása. Tudod, hogy nem is vagyok képben!

– Mindig segítettem. És Virág is.

– Segítség nélkül akarok írni.

– De így egyáltalán nem írsz.

– Az újságnak nem!

Arnold a fejét rázva a távolba meredt, szemmel láthatóan nem tudott belenyugodni.

– A szüleid mit szóltak?

– Hát, annyira nem örültek, annak viszont igen, hogy állandó fotós lettem.

– Írnod kéne, nem pedig telefonnal fotóznod. Nem ugyanaz a kategória…

– Cortez szerint tehetséges vagyok, ha a telefonommal ilyen képeket tudok csinálni –

kezdtem, de Arnoldnak felszaladt a fél szemöldöke.

– Cortez? Cortez szerint?

– Igen, beszélgettünk róla.

– Te kikérted Cortez véleményét egy olyan dologról, amiről sejtelme sincs?

– Csak beszélgettünk – hadakoztam.

– Tehát összefoglalva – nézett rám Arnold elég komoran. – Nemcsak együtt vagyunk az

iskolaújságnál, és én vagyok a főszerkesztő-helyettes, de ezen kívül még barátok is

vagyunk. Mégis Cortez véleményét kéred ki egy olyan témával kapcsolatban, amiben

laikus, és nem is mérvadó a tanácsa. Megfogadod, meg sem vársz, már eldöntötted. Ezek

után mit vársz tőlem? Mit mondjak? – kérdezte, és teljesen megsemmisítettek a szavai.

– Ez nem Cortezről szólt. Egyszerűen megértette, hogy fáradt vagyok, nem bírom

egyszerre csinálni az egészet!

– Akkor a fotózást hagytad volna!

– De érdekel a fotózás!

– Egy régi telefonnal kamerázol, Reni?

– Jók a képeim!

– Ki mondta? Cortez?

– Igen!– kiáltottam.

– Szia– köszöntem halkan, de még így is visszhangzott a hangom az üres térben.

– Szia– köszönt vissza kelletlenül, és már ki is került. Elég nyilvánvalóvá tette, hogy nem

szeretne beszélni velem.

– Sajnálom, hogy nem tudtam elmenni – kezdtem, ügyet sem vetve arra, hogy a hátához

beszélek. Cortez megtorpant, és visszafordult.

– A nem tudtál és nem akartál nem ugyanaz – ráncolta a szemöldökét.

– Hidd el, elmentem volna. Ha meghív – suttogtam, miközben őrült lelkiismeret-furdalás

gyötört.

– Aha, persze. Jó, tudod mit? Jobb, hogy nem jöttél. Ott és azzal voltál, akivel lenned

kellett – közölte, és annyira fájtak a szavai, hogy könny szökött a szemembe.

– Ha kitomboltad magad, békén is hagyhatnád – lépett hozzánk hirtelen Arnold, mire

döbbenten megfordultam. Cortez és Arnold egymással szemben álltak, én köztük, és

könnyezve kapkodtam a fejem.

– Ne szólj bele, Neményi! – szólt rá Cortez olyan hangsúllyal, ahogyan még nem

hallottam.

– Mondta, hogy sajnálja. Mondta, hogy nem hívták meg. Mit vársz még tőle? – kérdezte

száraz hangon Arnold.

– Semmit– felelte Cortez egyszerűen. – Tényleg semmit – rántotta meg a vállán a

táskáját, aztán megfordult, és otthagyott minket. Ahogyan kilépett az ajtón, azonnal

elbőgtem magam. Csoda, hogy addig vissza tudtam tartani.