Miért tekintik sokan szívtelenségnek, ha valaki otthonba adja az önellátásra képtelen rokonát?

9.

Nem tudjuk mi baja volt a 28 éven át beteg hozzátartozódnak.

De nektek akkor biztos nem okozott gondot 28 éven át éjjel-nappal, azaz 24 órában egy felnőtt embert pelenkázni, etetni, fürdetni, decubitust megelőzni/kezelni és ezt mind fizikálisan, mind idegileg bírni.

Tehát 28 éven át, mindig volt a családban valaki, aki ezt munkahely és a saját családja mellett el tudta látni.

Vagy ha nem volt ágyhozkötött, de mondjuk demens, akkor közel 3 évtizedig bírta a család az éjjeli bolyongásokat, a kiabálasokat, az életveszélyes helyzeteket.

Mert bizony az életben ilyen helyzetek vannak 99%-ban.

9-es, én eddig nem szóltam hozzá, csak olvastam.

Viszont a legjobb barátnőm most van benne a sűrűjében. Már 10 éve csinálja, (anyukájáról van szó), ráment a családi élete, a házassága. Most fog rámenni a munkája, mert már a 4 órás állását is fel kell adnia, hogy 0-24-ben a mama mellett tudjon lenni. Az ápolási díj pcsa (a megemelt is), a mama nyugdíja is megy a közösbe, de még így sem elég. És ez még semmi, nem ismertem rá, múltkor zokogott, hogy nincs élete már 10 éve, és meddig tart még. És nem az anyukájára haragszik, mert imádja, hanem az egész k...va helyzetre. (De ő is az a típus, hogy soha nem tenné be otthonba). Hiába próbáljuk magyarázni neki páran, ész érvekkel felfogja, de inkább belerokkan, már csak hálni jár szegénybe a lélek.

Most komolyan, EZ a követendő?:(

A többség nem csinált ilyet, így aztán csak elgondolásai vannak, hogy ő maga mit csinálna “ha” és ez alapján ítélkezik…

Kevesen pedig már csinálták, de azt hiszik, ha ők képesek akkor mindenkinek képesnek kellene lennie… legtöbben simán csak nem rendelkeznek elegendő empátiával.

12-es vagyok, nekem nagyon ékes negatív példa a barátnőmé, ahogy szép lassan tönkremegy. Amúgy érdekes, mert a barátnőm közben mondogatja nekem, hogy soha ne vállaljak be ilyet, mert ha anyámat idevenném (úgy, hogy még önjáró, csak éppen öreg), akkor is lényegében egy másik embert veszek a nyakamba az összes gondjával-bajával. És 80 felett már nem tudni, mikor esik le a lábáról.

Én magamtól is úgy vagyok ezzel (köpködjön meg érte bárki), hogy most, 56 évesen nincs erre plusz 10-15 évem még. Mondjuk most átmenni 4 órásba, (keresett szakmám van), most visszahülyülni szakmailag, most kikészülni. Utána hogyan kapaszkodnék vissza a munka világába és az életbe.

Viszont: Az is igaz, hogy nem tátom a számat az örökségért. Anyunak van egy szép bankbetétje (amit ő örökölt és eltette), és van egy szép városi lakása. Ha azért köt vele valaki eltartásit, nem állok az útjába. Ha egy idősotthoni apartmanra lesz becserélve, én azt is támogatom. Legyen méltó öregkora, csak az én életem is maradjon meg. (Így is nehéz ötvenöt felett balanszírozni, még rendes, megértő férj mellett is. Azért megvannak az elvárások a szakma terén is, jönnek azért elő eü. gondok is nálam is, egy kis cukor, egy kis vérnyomás, felneveltük a lányunkat, pályára állítottuk. Szerintem azért a mi korosztályunk idős szülő 0-24-ben gondozása nélkül is csúcsra van járatva rendesen.)

#12

Én nem azt mondtam, hogy követendő példa, és azt is leírtam, hogy egyértelműen nem tudja megoldani.

Ugyanakkor így sem gondolom, hogy egy teljes tudatállapotában lévő (merthogy ezt is leírtam) személy szabadságát, akaratát bárkinek joga lenne korlátozni.

Egy ilyen emberrel lehet beszélni, képes az értelmes kommunikációra, valószínűleg megérti, hogy nem megoldható.

Nem arról van szó, aki vegetál csúnyán szólva.

Nekem is mindig az jut eszembe, hogy ha valaki ápol valakit, és reggeltől reggelig vigyázni kell rá, vagy ha csak kevesebbet is, miből tartja el magukat? Igy dolgozni 3 műszakban?

Van egy kolleganőm, az ő lánya is intézményben van. Ősszel annak az árát is emelték, kb 70 ezer havonta. Sokat dolgozik, szombaton is, vasárnap meg meglátogatja a lányát.

Másik ismerősömnek az apja lett beteg, elesett elég durván. Egész nap csak fekszik, vécére sem tud kimenni. A mamája beadná öregek otthonába, de sokat kell várni, várólista van.

Pont tegnap mutatták a Naplóban, hogy autista fiúhoz jött haza Amerikából a nővére, és tényleg 24 órán át vele kell lennie.

Ő mondta, hogy volt intézményben a srác, de ott annyira nem figyeltek rá, hogy már meg sem szólal, menni is alig tud, és nem volt ennyire rossz állapotban. Most már nem mehetne vissza, mert rossz az állapota...

Szóval elgondolkodtató az egész.

Mert a büdös életükben nem ápoltak demens idős, magatehetetlen embert, ahol a pelenkázás nem úgy megy, mint egy négykilós csecsemőnél.

Mindkettő ellenkezik csak éppen a nagyapád 94 kiló :/

Eleve ott bukik a téma, hogy senkit nem lehet sehova, az akarta ellenére "beadni, bedugni"

Kivéve olyat, aki gondnokság alá van helyezve a mentális vagy fizikai állapota miatt, de az ilyet otthon ápolni - akár évtizedekig - képtelenség.

Mondom mindezt úgy, hogy 12 évig ápoltam a szellemileg teljesen rendben levő, de erősen mozgássérült apámat.