Ha a tanár fegyelmi eljárást kezdeményez egy tanuló ellen, és a tanuló emiatt öngyilkos lesz, akkor a tanár érez bármiféle megbánást, bűntudatot?

Nem. Nem az ő hibája. Valószínűleg szomorú lesz, sokszor eszébe jut majd a dolog és őrli majd a lelkét, de sem a bűntudat sem a megbánás nem tartozik azok közé a dolgok közé, amit egy ember érez, csak mert egy érzékeny, mentálisan sérült gyerek nem tudott feldolgozni egy ilyen eseményt és véget vetett az életének. Ennyi erővel a szülők is érezhetnének ilyet, mert nekik kellene segíteni, ha látják milyen állapotban van a gyerekük. Sőt vonják felelősségre a gyerek barátait is, nekik is legyen bűntudatuk, amiért nem segítettek a haverjuknak...stb

Könnyű az intézményt, gyerekként, mindig a tanárt hibáztatni, de azt is figyelembe kellene venni, hogy az iskola neki a munkahelye, szabályok kötik a kezét, rengeteg gyerekért tartozik felelősséggel.

A linkelt konkrét eset kapcsán pedig végképp nem lehet a tanárt hibáztatni. Az egy tragikus helyzet, amiben politikai ügyet csinálnak, embereket feszítenek keresztre, egy gyerek halála apropóján. Az rendben van, hogy a szülő a tanárt hibáztatja, (bár legtöbb esetben nem ő tehet róla-sok diáknak van fegyelemie,sokan buknak, rúgják ki őket), szörnyű, amit ilyenkor egy apa/anya érezhet, de egy egész tanári gárdát, iskolát meghurcolni..

Kérdező, amióta világ a világ, a kamaszok világfájdalommal küzdenek. MINDENKI átesik ezen, mint a fogzáson. Van akit jobban meggyötör és van akit kevésbé. Egy közös pontjuk van, hogy iszonyat nehéz velük. Veled is! Ezt majd akkor fogod megérteni, átérezni, amikor lesz egy ilyen korú gyermeked. A legtöbbnek egyszerűen nem lehet jót tenni, mert evolúciós okokból ellöknek minden segítő szándékot. Utálnak mindenkit. Szülőt, tanárt, önmagukat. Ebben a korban szinte mindenkinek megfordul a fejében az öngyilkosság. Irdatlan mennyiségű kiéletlen és (a társadalmi normák miatt) kiélhetetlen agresszió halmozódik fel bennük. A legtöbben csendben őrlődnek (és őrlik a környezetük idegeit) mások beszélnek az öngyilkossági szándékukról. És van (nem ismerem az idevágó statisztikát) 10.000 kamaszból talán 1, aki meg is teszi. (Itt most ne beszéljünk a sikertelen, csak egy jajkiáltással felérő kísérletekkel.)

Egyszerűen nincs ember a földön, se diák, se tanár, se szülő, se pszichológus, aki ki tudná szűrni azt az egyet, aki valóban megteszi.