Miért nem esik sose szó az incelek üvegplafonjáról, a csajozási üvegplafonról?

49

Akkor ragaszkodj az elveidhez, de ne rinyálj.

Az a probléma, hogy olyan szinten énközpontú a gondolkodásotok, hogy meggyőződésetek, hogy minden rólatok szól.

Tök mindegy hogy beteg vagy, hogy szép vagy ronda, magas vagy alacsony, okos vagy hülye, mindig lesznek olyanok, akiknek a szemében egy darab sz.r leszel. Ezt lehet szeretni meg nem szeretni, de ez egy tény. Te sem szeretsz mindenkit és gondolom most váltig állítod, hogy te mindenkivel ugyanúgy viselkedsz, de erről a többi ember lehet teljesen másképp vélekedne.

Az emberek mindennapjai állandóan az asszimilációról szólnak. Vagy alkalmazkodsz és egy társaság része leszel, vagy jössz az elveiddel, de akkor kitaszítanak mindenhonnan. Legyen az iskola, munkahely, barátságok, párkapcsolat, bármi.

Nem azért nem mondom a főnökömnek, hogy "kicsit k.rva sokat gondolsz magadról" mert nincsenek elveim, hanem azért, mert ahhoz hogy munkahelyem legyen, amiből aztán fizetésem, amiből fenn tudom tartani a lakásom, autóm, szórakozásom, hobbijaim, ruháim költségét, kénytelen vagyok asszimilálódni abba a közegbe és helyzetbe és mérlegelve sokkal többet ér hosszútávon egy vállrándítás, mint az elveim szerint azt mondani neki, hogy "te egy igazi p.cs vagy".

Persze megtehetem ezt is, hogy én az elveim szerint élek, de akkor el kell felejtenem az autómat, a társas kapcsolataimat, fizetést, munkahelyet stb.

Egyébként fura, hogy morális elvekről írsz, majd pedig a végén odaírod, hogy nem az állatvilágban élünk ezért ezzel nem tudsz mit kezdeni.

Akkor megsúgom, hogy az elveid ösztönökből alakulnak ki, és az állatok tipikusan ösztönlények, ahogy egyébként az ember is, csak mint már mondtam, a te viselkedésed kihat a társas kapcsolataidra és ezzel együtt az egész életedre, míg mondjuk az állatoknál nem így van. De az állatoknak nem is kell rezsit fizetniük és dolgozniuk, cserébe nem úgy van, hogy kinyitják a hűtőt és esznek.

“ A világ nem fog változni, ha te se, akkor ez padhelyzet. Csak nem kell úgy előadni, mintha valami érthetetlen vagy megoldhatatlan dolog lenne, esetleg direkt összeesküvés az atipikusak ellen. Mert ez van előadva jellemzően.”

Hát ha nem lehetsz önmagad egy életen át az azért eléggé kimeríti a megoldhatatlan fogalmát az én értelmezésben.

“ Nekem megérte, nem azért mert a "normiknak" akarok, vagy akartam megfelelni, hanem, egy egészéges életet akartam, barátokkal, párral, jó munkahellyel, ahol befogadnak és jól érzem magam. A saját életminőségem és boldogságom miatt tanultam meg beilleszkedni.”

Ja az, hogy egy életen át maszkolnod kell önmagad biztosan nagyon megéri. Tehát színészkednek kell, azért, hogy legyen valami.

“Te sem szeretsz mindenkit és gondolom most váltig állítod, hogy te mindenkivel ugyanúgy viselkedsz, de erről a többi ember lehet teljesen másképp vélekedne.

”

Én mindenkit akit jellemre jónak ítélek meg ugyanúgy kezelek. Tudom, hogy ez sci-fi-nek hangzik de garantáltan így van. Nekem amúgy tényleg csak annyi az elvárásom, hogy jellemre legyen oké és azért lehessen valamiről beszélgetni, másképp elunnánk magunk. De, hogy beleálljak olyan emberekben akik jellemre rendben vannak csak annyi, hogy kicsit “furák”, ez mindig is távol állt tőlem. Ezt a fajta szociális rituálét amit a normiek űznek, ez a kiközösítősdi csapatépítőst mindig is végtelenül gusztustalannak tartottam. Aki más, aki gyengébb azt segíteni kellene, támogatni, hogy beilleszkedjen, sőt olykor pozitívan diszkriminálni, hogy a hátrányait behozhassa, de nem, a normie-k szerint büntetni kell őt. Megnehezíteni az amúgy is nehezebb életét. Áhh tiszta nácik. Utálatosak. És akkor az ő kegyeiket akarjam elnyerni. Nézzenek beképzelt nagyképűnek, tényleg nem érdekel, erre a szintre sosem fogok lealacsonyodni.

“ Az emberek mindennapjai állandóan az asszimilációról szólnak. Vagy alkalmazkodsz és egy társaság része leszel, vagy jössz az elveiddel, de akkor kitaszítanak mindenhonnan. Legyen az iskola, munkahely, barátságok, párkapcsolat, bármi.”

Igen, pont ebbe a csimpánz viselkedésformába nem tudok asszimilálódni. Mindig távolt állt. Sosem sikerült mert legbelül sosem akartam olyan lenni mint a normiek.

“ Persze megtehetem ezt is, hogy én az elveim szerint élek, de akkor el kell felejtenem az autómat, a társas kapcsolataimat, fizetést, munkahelyet stb.”

Hát ez a szomorú. Vagy az önfeladás vagy az utcára kerülés és (valószínű) halál. Ezért ennyire undorító ez a helyzet.A világ meg természetesen sosem a jobbik irányba fejlődik hanem inkább a világot kormányzó pszichopaták által megszabott irányba, ami szigorúan sosem jó.

“ Egyébként fura, hogy morális elvekről írsz, majd pedig a végén odaírod, hogy nem az állatvilágban élünk ezért ezzel nem tudsz mit kezdeni.”

Igen mivel az állatvilággal vontál párhuzamot, amit egy magát valamennyire is tartó embernek akarnia kell meghaladni.

“ Akkor megsúgom, hogy az elveid ösztönökből alakulnak ki, és az állatok tipikusan ösztönlények”

Ezzel nem értek egyet. Az elvek tapasztalatok, megismerés és gondolkodás utján alakulnak ki. Az ösztön az egy annyira alacsony szint, hogy elvontabb gondolatok, elvek nem származhatnak belőlük.

53

Az első mondatod tulajdonképpen egy feltételes mód. HA valakit jellemre jónak ítélsz meg. Tehát te is ugyanúgy kalapokba rakod az embereket mint ahogy téged is abba tesznek bele.

Miből gondolod, hogy a "furcsaságod" az egyetlen dolog ami nem tetszik nekik rajtad? Éppenséggel a jellemed is megítélhetik ellenszenvesnek és őszintén szólva, egy percig sem csodálkoznék ezen az eddigi megnyilvánulásaid alapján.

Nekem azért baráti körben és munkahelyen is vannak hátrányos helyzetű emberek, egyik sincs kivetve, megvetve, lenézve, sz.rba nézve, kifejezetten jó kapcsolatot ápolnak a többi emberrel.

Olyan vagy, mint a többi szociálisan elmaradott ember, többségében férfiak. Te váltig állítod, hogy a szociális kapcsolataid azért nem jók, mert te fura vagy, a másik azt állítja azért nem sikeres mert alacsony és semmibe veszik, a harmadik ronda, a negyedik kövér, az ötödik nem gazdag, a hatodik mikropéniszű és a sor végtelen.

Az a közös bennetek, hogy minimális önreflexióval sem rendelkeztek, meggyőződésetek hogy ti vagytok az atyaúristenek, a világ legkedvesebb legelnézőbb emberei, ti tudtok a legjobban szeretni, csak ti ki vagytok vetve mert alacsonyak/kövérek/rondák/csórók/furcsák/mikropéniszűek vagytok. Rátekeredtek erre az egy témára, és egy életen át elhitetitek saját magatokkal, hogy ti amúgy nagyon jó emberek vagytok és csak és kizárólag az az 1 probléma van veletek és a szemét társadalom nem fogad be titeket.

Holott ha végeznétek egy kis önreflexiót (tudom, nem fogtok), esetleg elmenni egy pszicho dráma csoportba (hát ez már nagyon a teteje) akkor kiderülne, hogy mégsem vagytok olyan szerethető f.szagyerekek mint ti azt gondoljátok magatokról, és még a végén kiderülne hogy 20-30-40x évet leéltetek úgy, hogy veletek amúgy minden rendben és mindenki más hülye közben meg az ellentéte van.

"Igen, pont ebbe a csimpánz viselkedésformába nem tudok asszimilálódni. Mindig távolt állt. Sosem sikerült mert legbelül sosem akartam olyan lenni mint a normiek."

Ha nem akarsz ebbe asszimilálódni mert távol áll tőled és sosem akartál olyan lennie mint a normiek, akkor miért éhezel az elfogadásukra? Érdekes.

Magyarul lenézed őket, de 2 kommenttel feljebb sírsz, hogy sz.rba vesznek a normiek. Nem is értem miről beszélsz, egyik mondatoddal ütök a másikat.

Annyira különlegesnek gondolod magad a társadalom többi tagjától, de mégis sírsz, hogy nem fogad el a társadalom az a része, akikhez te nem akarsz tartozni.

52, az elején maszkolás volt, de, mint írtam, megtanultam belevinni önmagam. Mostmár nem maszkolok többet mint a legtöbben. Legalábbis azokban a közösségekben, ahova gyakran járok.

Nem szeretem a szemkontaktust, de nem halok bele, ha megteszem. Nem tudok egy beszélgetést végig farkasszemezni, de, nem is ez az elvárás. Szembe nézek, tartom kicsit, tovább nézelődök, majd hamarosan újra kontaktus. Ha olyan a téma többször, ha nem igényli a téma kicsit ritkábban. Csak nem görcsösen nézek félre, kapkodva, összevissza, ahogy ezt auti gyerekeknél látom. Ha eszembe jut egy poén mérlegelem, vajon helyénvaló-e az adott közegben. Nem dühöngök, sírok, ha túlsok, megtanultam nem túltöltődni, vagy legalábbis nem befogni a fülem, vagy ökölbe szorítani a kezem, kontrollálni az érzelmeim, stb. Ha időt fordít rá az ember, meg lehet tanulni kezelni a túlzott ingereket. Új társaságban az első pár órában csak figyelek, felmérek, belövöm, mennyit bírnak el. Tudatosan megtanultam mik a társadalmi normák, köszönés, elköszönés, formaságok, amik állandóan adekváltan az adott helyzetre vonatkoznak és változnak, megtanultam a testbeszédből olvasni, mert a szavakból, a mimikából most se mindig tudok, főleg, ha leterhelt vagyok. Megtanultam a gondolataimat mások számára is logikusan összerakni, ha fáradok, az abból látszik, hogy csapongok, a gondolat füzérnek csak bizonyos elemeit közlöm, sokszor látszólag összefüggéstelen témákat rakok össze (ilyenkor megállok és egyrészt összeszedem magam, másrészt elmagyarázom, a kettő, hogy jön össze) De lehetne még sorolni. Megtanultam figyelni a beszélgető társra és jó hallgatóságnak lenni. Rengeteg témában közepesen, vagy felszínesen van tudásom, mert minden beszélgetésből igyekszem tanulni. Elvégre, ami x-t érdekli, lehet később y-nal is közös téma lehet. Minden nézőpont, téma kincs, amivel addig nem találkoztam. Ezt mind megtanulja egy kisgyerek is, csak nekik általában ösztönös és később felnőttként ösztönösen alkalmazza a tanultakat, többnyire tudat alatt.

Ha azt hiszed, nem fogja vissza mindenki önmagàt és mutat egy kicsit más képet a munkahelyen, a boltban, az orvosnál stb., mint, amit otthon a családjával, vagy, a barátaival csinálna, akkor idióta vagy.

Alkalmazkodni kell, mindenkinek, aki be akar illeszkedni. Ezt megtanulni nem egyformán nehéz mindenkinek. Ez viszont egy megmásíthatatlan tény.

Teljesen fölösleges írnom bármit, hisz a saját világodban láthatóan muszáj megtartanod az áldozat szerepet.

De, megtanulni elfogadhatóan viselkedni nem jelent állandó színészkedést. A dolgok 90 százaléka mostanra természetes, ösztönös reakció. A maradék 10 százalékban mindenki hazudik, szépít, játszik. Mondjuk, hogy hány, százalékban tudatos a viselkedése az embernek, azt a helyzete választja, van, mint az 51-es írásában a főnökkel, mikor szinte 100 százalékban "maszkolás", hisz mindent el kell rejteni, amit valójában gondolsz. Megint csak, mindenkinek.

De, ezt is tanulni kell. Azt is mikor mennyit mutathatsz meg és azt is, hogy mit, vagy mikor kell elrejteni.

Egy jól szocializált tipikusan fejlődő gyermek ezt ösztönösen sajátítja el. Valaki, akinek sérült a szocializációja, vagy más okból atipikus, annak bizony tudatosan kell. Ha úgy van, felnőttként, bár az hatalmas meló lehet. Valami rosszul rögzült, jól kialakult reakciót megváltoztatni, mindig sokkal nehezebb.

Erre írtam és most utoljára teszem, hogy kell az a közeg, ahol nem kell (nagyon) játszanod, kell egy munkahely, ahol nem kell vért izzadnod az esetek többségében és akkor nagyon jól lehet boldogulni. Valamennyit ezekben az esetekben is persze játszani kell. Mert, az ember nem közli a kollégáival, barátaival sem minden gondolatát, véleményét, nem vesz fel minden hülyeséget, tettet, néha érdeklődést színlel, bár untatja valami, vagy vállal el mosolyogva feladatot, amire amúgy nem vágyna, de kell. Minden emberi kapcsolat más, mindben mi magunk is kicsit mások vagyunk. Megint csak, mindenki.

A maszkolás önmagában szart se ér, ha nem tanulsz közben. Ha megtanulod, hogy lehetsz önmagad, de annak egy emészthető változata, minden kapcsolatban annyit adsz magadból, amennyit az a kapcsolat megenged, elbír, akkor szeretni, de legalábbis elfogadni fognak ès megtalálod azokat a helyeket, személyeket, ahol tényleg szabadon lehetsz, aki vagy. Nagyon, nagyon kevés ilyen ember van az életben. De, ezeket ki kell alakítani, meg kell találni, nem úgy működik, hogy mindent rázúdítasz mindenkire, elvárod, hogy megértsenek elfogadjanak, te meg szarsz bele az egészbe, mert te ilyen vagy, pont, vagy jó nekik, vagy nyaljanak sót.

Az a baj a diagnosztizáltakkal, mindegy is, hogy öndiagnózis, vagy hivatalos, hogy kényelmes a tünetek és jelzők mögé bújva arra hivatkozni, hogy szegény kicsi én, akit bántanak, aki más, akinek nehéz. Várni a megértést, figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy mennyit (nem) tesz az illető a kapcsolataiért és ezáltal önmagáért.

Mint írtam, nekem mindegy, de én sokkal boldogabb vagyok most, mint a gimiben, vagy általános végén, mikor már kezdtem a furaságaim, megkésettségeim miatt perifériára szorulni, mikor nem értettem, mi alapján lesznek jóban emberek, vagy mi bajuk velem, miért nem értenek meg, fogadnak el. 14 évbe telt megtanulni kinek, mit, mennyit lehet mutatni, de megérte. Közben az ember arra is rájön, hogy minden szociális helyzetnek meg van az elvárt szerep, amit mindenki eljátszik. Annyi, hogy van, akire jobban illik a keret, de, senkinek nem passzol igazán jól, főleg nem mindig.

Lehet, van akinek valóban nem éri meg a nehézségeket, ami ezzel az egésszel jár. El tudom hinni, hogy felnőtt fejjel az ember már nem vág bele, mert, elképzelni nem tudom mennyi energia lenne, pedig nekem se volt könnyű, már tiniként sem. Csak, akkor panaszkodni sem kell. Bár, ettől a saját közegét megkereshetné mindenki. A legnagyobb bunkónak, az agresszív baromnak, a ne bánts virág stylistnak, mindenkinek meg van a maga közössége, ahol ő normális. Vannak auti alapítványok, auti közösségek, egész menő lett elmenni papírt kérni (én a munkám miatt nem fogom megtenni, bár érdekelne, milyen diagnózist kapnék) egyre többa diagnosztizált felnőtt. Ha őszintén az autizmusodat hiszed egyetlen hátráltató tényezőnek, akkor hajrà. Keress más autikat. Keress adhd-sokat, vagy szorongókat, hasonló tapasztalatokkal, problémákkal, előélettel lesznek mint te. Lesz bőven kapcsolódási lehetőség. Lehet az a te közösséged. De, mindenkinek van, csak meg kéne találni, ki kéne alakítani. Ami erőfeszítés, rizikó, sok idő és energia. Nem gond, ha valakinek ez nem éri meg, de onnan indultunk, hogy magányos, magànytól szenved valaki. Mérlegelni kell, szenved-e eléggé, hogy lépjen, vagy ez a mocsár olyan kis komfortos, mostmár a következő 20-40-60 évre épp megteszi. Mindkét döntés rendben van, csak ha döntött, vállalja a velejárót és ne panaszkodjon.

"Igen mivel az állatvilággal vontál párhuzamot, amit egy magát valamennyire is tartó embernek akarnia kell meghaladni."

Két külön felhasználóval beszélgetsz. Csak a félreértések elkerülése végett.

Amit az ösztönökről írtál, akkor gondolom nem nagy ügy az auti, ösztönös (kényszeres) dolgokat levetkőzni. Elvégre egy magára valamit adó embert nem az ösztönei irányítanak.

Valójában az ösztönök a mai napig meghatároznak sok mindent. Szerintem vicces, mikor emberek azt hiszik megugrottuk, aztán van egy kis vész és máris az erőszak az úr, vagy épp a menekülés kapcsol be. Hogy sokan mi alapján választanak párt stb.

Amit a megvetésről írtál, felnőttként vagy nagyon alja helyen kell mozogj, tanulatlan, alul szocializált emberek között, hogy ezt éld meg, vagy ez egy téves megélés (nem ritka), vagy a gyerekkori traumáidat citálod ide, jelenleg meg eleve nem nyitsz.

Normálisan szocializálódott emberek nem engedhetik meg maguknak a kiközösítést. Egyszerűen felnőttként egy jó közösségben az lesz a gáz, aki a szart kavarja, nem aki ellen mennek. Főleg, ha nem nagy közösség. Ha a munkahelyeden mégis megjelenik (anélkül, hogy tennél érte, pl. normienak bélyegeznél embereket és ezért eleve előítéletesen, felsőbbrendű stílusban, vagy nyiltan elutasítóan viselkednél, mint ami itt a stílusodból lejön, esetleg az auti kártya mögébújvaadnád elő az áldozatot) akkor menj tovább. Keress olyat, ahol befogadnak. De,ahhoz nyitni kell, esélyt adni, keresni a kapcsolatot és nem mindenen besérülni azonnal. Felismerni, te hol hibázol, nem azt keresni a másik mikor bánt, mit csinál rosszul. Volt több olyan kollégám is az évek alatt, aki szinte évente vált munkahelyet, mert őt mindenhol bántják. Abból tudom, hogy ezt csak ő éli meg így, mert nálunk megtapasztaltam mennyire bántjuk valójában. Innentől gyanítom máshol is mennyit szenvedett valós okokból. Az egyik 3 évet szenvedett nálunk úgy, hogy a végén mind a 7-en, még a vezető is neki igyekezett kedvezni, őt kérdezte meg, tudatta először stb. Mégis mindig mindent utoljára tudott meg, a többiek kiközösítették, bántották, pletykáltak róla (nem gond, hogy ő rohangált a felsőbb vezetőnkhöz panasszal állandóan) ellehetetlenítették stb. Végül tovább állt, majd a következő helyéről is, azóta nem tudom merre jár. Mi is a sokadik hely voltunk.

Ahhoz, hogy be tudjanak fogadni tiszta lapot kell adni és nyitni és mindeközben magadat is figyelni, kontrollálni, ha szükséges. Attól, hogy valaki egyéniség még nem kell, hogy különc, vagy állandó harcos legyen, ahogy az, hogy valaki normális, átlagos se jelenti, hogy nincs egyénisége, hogy egy massza a többivel. Általában addig az, amíg meg nem ismered. Persze, vannak kivételek, ismerek én is olyat sajnos.