Miért lett ennyire elterjedt a liberális gyereknevelés?

Olvasva a kérdést, olvasva a válaszokat jól látszik, hogy nagyon nagy szükség lenne rá, hogy tanítsák a gyermek fejlődéslélektant, hogy bizonyos viselkedések miért vannak (pl hiszti), mire szolgál és mire lehet jó, azt hogy hogyan alakul ki a bizalom, hogy amit az első 3 évünkben kapunk az olyan szinten épül be a viselkedésünkbe, reakcióinkba egyes helyzetekre, a világhoz való hozzáállásunkba, amit megváltoztatni a legnehezebb.

Nem derül ki, hogy hány éves gyerekről beszélsz a kérdésedben, aki "tör-zúz a játékboltban, mert nem kap meg valamit" vagy üti a szüleit. Pl. késleltetni a gyerekek többsége 4-6 éves kor között képes. A hiszti - amit a köznyel annak vesz - legcsúcsosabb időszaka a dackorszak. A gyerek további életére (indulatkezelésére, stressz-megküzdési módjaira, arra hogy kifejezheti-e az igényeit, akaratát, hogy ő szülőként hogy reagál majd a hisztire stb) kihatással van, hogy a szülő hogy kezeli ezt az időszakot. A társadalom nagy része idegesítőnek, korlátozandónak és elítélendőnek tartja a hisztit, így a szülők többsége minden erejével azon van, hogy egy csendes, mindnen szélsőségektől mentes gyerekük legyen, aki "jól nevelt". Hisz az a jó gyerek, aki nem hisztizik.

Nekem erről más elkézelésem van, ahogy a hiszti fogalmáról is.

A hiszti az én olvasatomban egy 2-4 éves gyereknél az érzelmi túlcsordulás jele. Amikor olyan dolog történik, ami kimozdítja őt az egyensúlyi állapotból és nem tudja kezelni az ezzel járó rossz vagy sokkal inkább nehéz érzéseit. Ilyenkor vérmérséklettől függően vagy attól, hogy mennyire borította meg az adott szitu, a gyerekek földhöz vágják magukat, ütnek - igen, sokszor a szülő felé -, dobálnak tárgyakat. Az én nevelési módszeremben (ami nem az enyém, nem én találtam ki, legfőképp a válaszkész vagy kapcsolódó nevelés eszközeit ötvözöm a pozitív fegyelmezés eszköztárával) megengedett, hogy dühös legyen. Ezt ki is mondom neki. Lehet dühös, akár rám is. (És ha olyan van, én is lehetek dühös rá, ezek a szeretetemen mit sem változtatnak. Nem mondom neki, hogy csak akkor szeretlek, ha ilyen meg ilyen vagy és nem csinálod, ezt meg azt). A földön fetrengésben nem korlátozom, csak arra figyelek, hogy magában ne tegyen kárt. A felém irányuló csapkodását, hárítom és megpróbálom elcsatornázni. Pl. "Látom olyan dühös vagy, hogy szeretnél megütni. Ezt nem engedhetem. Én is szoktam olyan dühös lenni, hogy majd fölrobbanok, olyankor egy párnát csapkodok vagy üvöltök. Te mennyire vagy mérges? Kiálts akkorát! - Ááááá - Csak ennyire vagy mérges?? Kiálts még nagyobbat! - ÁÁÁááá - Ez már jobb. Kiáltsunk együtt egy még nagyobbat! - ÁÁÁÁÁÁÁ" Eddig ez mindig sikerült. Nem, nem nyugszik meg tőle 2 perc alatt, de a dühe -> szomorúsága mérséklődik annyira, hogy tudjon kapcsolódni. Lényeg, hogy kimondom az érzéseit, nevén nevezem az érzelmet, azonosulok vele. Amint tud kapcsolódni - vagyis mondjuk engedi, hogy megöleljem -, akkor szépen ki tudja sírni a feszültségét és ennek végeztével - ami akár 20-30-50 perc is lehet - egy kisimult gyereket kapok vissza. A hiszti a feszültség elvezetésének egy - nem tudatos - módja a gyerekeknél, amit viszont - nem tudatosan - tudnak használni is. Valami miatt gyűlik a feszültség a gyerekben, és ez egy minimál, számunkra hülyeségen kipattan. Mert az volt neki az utolsó csepp, addig bírta. És lehet, hogy mi csak annyit érzékelünk, hogy miért olyan fontos, hogy kék vagy sárga bögre, amikor igazából az egy feszültségkiadás lenne, a szülő meg csak leüvölti a fejét és a vége, hogy tulajdonképpen nincs lehetősége kiadni, ami benne van. Minél több az olyan eset, ahol a gyerek nem megértést, hanem elkussoltatást kap a szülőjétől, annál gyakoribbak lesznek a kiborulások és "rosszaságok". Ahol meg teret engednek neki, ott a gyerek megtanulja felismerni az érzéseit, ezáltal nagyobb kontrollt is tud felette gyakorloni. Ezen kívül, mivel van lehetősége kontrollált, szeretetteljes körülmények között kiadni a nehéz érzések okozta feszkót, így az ilyen hisztik gyakorisága csökken. Ezen kívül poziív hozadéka felnőtt korára, hogy úgy nő fel, hogy érzi, hogy fontos, hogy az ő érzései is számítanak, nincs elnyomva, megtanulja kimutatni az érzéseit és nem elfojtani.

Nem állítom, hogy a kérdésben foglalt problémafelvetés erre vezethető vissza, hogy mindenki meg akarja hallgatni a feszült gyereke problémáit (sőt), de felvetődött kérdésként, hogy de akkor hogy lehet másképp, pofon nélkül.

Ezen kívül a kedvencem mikor azt mondják, hogy minket is pofoztak és mégsem lettünk lelkisérültek. A baj, hogy a legtöbben azt gondolják, hogy csak akkor van baj, ha emiatt valaki depressziós lesz, elkezd inni, függő lesz, öngyilkos lesz, mert ezek az emberek lelki betegek. De mindnekiben hagy maradandó nyomot az, ha nem megfelelően bánnak vele és nem veszik figyelembe - leginkább kisgyerekkorban - a legalapvetőbb igényeit, és nem engedik a nehéz érzéseik kiadását, feltételhez (akár kimondatlanul) kötik a szeretetet. Hány olyan ember van, aki nem mer nemet mondani, aki megfelelési kényszeres, aki azt érzi őt nem szeretik, aki társfüggő, aki inkább a rossz munkahelyén marad, mert azt gondolja ő úgyse talál jobbat, aki mindent megtesz, hogy szeressék, aki mindenen felcsattan (és indulatkezelési problémái vannak), aki maximalista, aki a saját gyerekével türelmetlen, nem tud bízni, állandóan magát hibáztatja stb stb. Rengeteg megjelenési formája van, annak hogy nem kaptad meg a számodra megfelelő figyelmet. Ezek köznapi értelemben nem lelki betegségek, mégis a társadalom döntő többségének a mindennapjainak része.

A kérdésre válaszolva meg, ez amit leírsz nem a liberális nevelés, hanem a ráhagyó, a nem nevelés. Amikor a fikarcnyi tudatosság is hiányzik a szülőből, amikor csak túl akarja élni, mert rájött, hogy túlvállalta magát és már két gyerek is sok. Eszköztelenek és ahelyett, hogy tanulnának a témában, és tudatosabban csinálnák, bedobják a gyeplőt és a gyerek személyiségén (+később már az iskolai környezeten) múlik, hogy mi lesz ennek a következménye. Az meg, hogy egy szülő azt érezheti hogy már 2 gyerek is erején felül van, az is több összetevős, nemcsak a szülő hibája, hanem a társadalomé, aminek te, én, mi mindnyájan részei vagyunk.