Miért lett ennyire elterjedt a liberális gyereknevelés?
Először is leszögezem, a kérdés nem bántó jelleggel született, egyszerűen érdekel, hogy miért nehezítik meg a szülők a saját dolgukat, mert én személy szerint nem látom a pozitív, csak a negatív eredményét.. Játék részlegen dolgoztam, és számtalanszor végignéztem már, hogy a gyerek üvölt a szüleivel, megüti őket, tör-zúz, csak azért mert nem vesznek meg neki valamit..A szülők meg csak könyörögnek a gyereknek, még csak a hangjukat sem emelik fel, és csodálkoznak, hogy semmi eredménye. Nyilván NEM arról van szó, hogy ököllel kéne kiütni a gyerek fogát, de már semmi tekintélyük sincs a szülőknek sokszor. Tudom, hogy már gyerekvédelmi törvények vannak mindenre is, de ezt valamiért támogatják az emberek. Sok emberrel szóba került a téma, de mindig megkapom, hogy egy pofon is mekkora lelki sebet okoz, és mindenki akit vernek otthon utána aggresszív lesz és lezüllik. - Mellékes megjegyzés, ezt abban az esetben valóban igaznak látom, ha szabályosan terrorban él a gyerek, és olyan dolgokért is megverik, amiért nem kéne, vagy durvább testi fenyítést is alkalmaznak, de sok esetben elkényeztett gyerekeknél is látok ugyanilyen végkifejletet.. Az én szüleim az aranyközéputat választották, voltak fokozatok, amikor átléptem egy adott határt, CSAK és kizárólag CSAK AKKOR pofoztak ki, de hamar megtanultam ezeket a helyzeteket kikerülni. A gyerekkori barátaim is nagyrészben egyező nevelésben nőttek fel, és egyikünk sem züllött le, vagy lett emiatt lelkisérült, aggresszívak sem vagyunk. Sőt nálunk vicces sztorinak számítanak és sokat viccelődünk azon, hogy úristen de ki lett porolva a seggünk.. :D Tiszteljük és szeretjük a szüleinket, mi is hisztiztünk, de amit a mai gyerekek csinálnak, azt nem mertük volna megengedni magunknak. Mi a baj az aranyközépúttal? Miért gondolja mindenki, hogy a nagyobb hanggal történő fegyelmezés vagy testi fenyítés minden egyes formája káros? Szerintem amíg következetesen és mérsékelten van alkalmazva - az az a gyerek tudja milyen súlyosságú negatív viselkedésforma váltja ki a kiabálást vagy a pofont, illetve tényleg nem megy tovább egy pofonnál, szerintem ezzel semmi gond. Mégegyszer leírom, nem veszekedést akarok szítani, csak érdekelnek ezzel kapcsolatos (pozitív) tapasztalatok, illetve, hogy ki miért választotta ezt az utat, mert én mint "gyermektelen kívülálló" nem látom túlcélravezetőnek, de nyilván benne lenni más, mint kívülről szemlélődni. Amiket fentebb leírtam, azok csak a személyes tapasztalataim, nem tényszerű megállapítások, érdekelnek ellenpéldák, illetve, hogy ki hogyan harcolta ki a tekintélyét liberális szülőként, ahogy az is, hogy mennyire látszik eredményesnek ez az út a saját tapasztalataik szerint..
30/N
Olvasva a kérdést, olvasva a válaszokat jól látszik, hogy nagyon nagy szükség lenne rá, hogy tanítsák a gyermek fejlődéslélektant, hogy bizonyos viselkedések miért vannak (pl hiszti), mire szolgál és mire lehet jó, azt hogy hogyan alakul ki a bizalom, hogy amit az első 3 évünkben kapunk az olyan szinten épül be a viselkedésünkbe, reakcióinkba egyes helyzetekre, a világhoz való hozzáállásunkba, amit megváltoztatni a legnehezebb.
Nem derül ki, hogy hány éves gyerekről beszélsz a kérdésedben, aki "tör-zúz a játékboltban, mert nem kap meg valamit" vagy üti a szüleit. Pl. késleltetni a gyerekek többsége 4-6 éves kor között képes. A hiszti - amit a köznyel annak vesz - legcsúcsosabb időszaka a dackorszak. A gyerek további életére (indulatkezelésére, stressz-megküzdési módjaira, arra hogy kifejezheti-e az igényeit, akaratát, hogy ő szülőként hogy reagál majd a hisztire stb) kihatással van, hogy a szülő hogy kezeli ezt az időszakot. A társadalom nagy része idegesítőnek, korlátozandónak és elítélendőnek tartja a hisztit, így a szülők többsége minden erejével azon van, hogy egy csendes, mindnen szélsőségektől mentes gyerekük legyen, aki "jól nevelt". Hisz az a jó gyerek, aki nem hisztizik.
Nekem erről más elkézelésem van, ahogy a hiszti fogalmáról is.
A hiszti az én olvasatomban egy 2-4 éves gyereknél az érzelmi túlcsordulás jele. Amikor olyan dolog történik, ami kimozdítja őt az egyensúlyi állapotból és nem tudja kezelni az ezzel járó rossz vagy sokkal inkább nehéz érzéseit. Ilyenkor vérmérséklettől függően vagy attól, hogy mennyire borította meg az adott szitu, a gyerekek földhöz vágják magukat, ütnek - igen, sokszor a szülő felé -, dobálnak tárgyakat. Az én nevelési módszeremben (ami nem az enyém, nem én találtam ki, legfőképp a válaszkész vagy kapcsolódó nevelés eszközeit ötvözöm a pozitív fegyelmezés eszköztárával) megengedett, hogy dühös legyen. Ezt ki is mondom neki. Lehet dühös, akár rám is. (És ha olyan van, én is lehetek dühös rá, ezek a szeretetemen mit sem változtatnak. Nem mondom neki, hogy csak akkor szeretlek, ha ilyen meg ilyen vagy és nem csinálod, ezt meg azt). A földön fetrengésben nem korlátozom, csak arra figyelek, hogy magában ne tegyen kárt. A felém irányuló csapkodását, hárítom és megpróbálom elcsatornázni. Pl. "Látom olyan dühös vagy, hogy szeretnél megütni. Ezt nem engedhetem. Én is szoktam olyan dühös lenni, hogy majd fölrobbanok, olyankor egy párnát csapkodok vagy üvöltök. Te mennyire vagy mérges? Kiálts akkorát! - Ááááá - Csak ennyire vagy mérges?? Kiálts még nagyobbat! - ÁÁÁááá - Ez már jobb. Kiáltsunk együtt egy még nagyobbat! - ÁÁÁÁÁÁÁ" Eddig ez mindig sikerült. Nem, nem nyugszik meg tőle 2 perc alatt, de a dühe -> szomorúsága mérséklődik annyira, hogy tudjon kapcsolódni. Lényeg, hogy kimondom az érzéseit, nevén nevezem az érzelmet, azonosulok vele. Amint tud kapcsolódni - vagyis mondjuk engedi, hogy megöleljem -, akkor szépen ki tudja sírni a feszültségét és ennek végeztével - ami akár 20-30-50 perc is lehet - egy kisimult gyereket kapok vissza. A hiszti a feszültség elvezetésének egy - nem tudatos - módja a gyerekeknél, amit viszont - nem tudatosan - tudnak használni is. Valami miatt gyűlik a feszültség a gyerekben, és ez egy minimál, számunkra hülyeségen kipattan. Mert az volt neki az utolsó csepp, addig bírta. És lehet, hogy mi csak annyit érzékelünk, hogy miért olyan fontos, hogy kék vagy sárga bögre, amikor igazából az egy feszültségkiadás lenne, a szülő meg csak leüvölti a fejét és a vége, hogy tulajdonképpen nincs lehetősége kiadni, ami benne van. Minél több az olyan eset, ahol a gyerek nem megértést, hanem elkussoltatást kap a szülőjétől, annál gyakoribbak lesznek a kiborulások és "rosszaságok". Ahol meg teret engednek neki, ott a gyerek megtanulja felismerni az érzéseit, ezáltal nagyobb kontrollt is tud felette gyakorloni. Ezen kívül, mivel van lehetősége kontrollált, szeretetteljes körülmények között kiadni a nehéz érzések okozta feszkót, így az ilyen hisztik gyakorisága csökken. Ezen kívül poziív hozadéka felnőtt korára, hogy úgy nő fel, hogy érzi, hogy fontos, hogy az ő érzései is számítanak, nincs elnyomva, megtanulja kimutatni az érzéseit és nem elfojtani.
Nem állítom, hogy a kérdésben foglalt problémafelvetés erre vezethető vissza, hogy mindenki meg akarja hallgatni a feszült gyereke problémáit (sőt), de felvetődött kérdésként, hogy de akkor hogy lehet másképp, pofon nélkül.
Ezen kívül a kedvencem mikor azt mondják, hogy minket is pofoztak és mégsem lettünk lelkisérültek. A baj, hogy a legtöbben azt gondolják, hogy csak akkor van baj, ha emiatt valaki depressziós lesz, elkezd inni, függő lesz, öngyilkos lesz, mert ezek az emberek lelki betegek. De mindnekiben hagy maradandó nyomot az, ha nem megfelelően bánnak vele és nem veszik figyelembe - leginkább kisgyerekkorban - a legalapvetőbb igényeit, és nem engedik a nehéz érzéseik kiadását, feltételhez (akár kimondatlanul) kötik a szeretetet. Hány olyan ember van, aki nem mer nemet mondani, aki megfelelési kényszeres, aki azt érzi őt nem szeretik, aki társfüggő, aki inkább a rossz munkahelyén marad, mert azt gondolja ő úgyse talál jobbat, aki mindent megtesz, hogy szeressék, aki mindenen felcsattan (és indulatkezelési problémái vannak), aki maximalista, aki a saját gyerekével türelmetlen, nem tud bízni, állandóan magát hibáztatja stb stb. Rengeteg megjelenési formája van, annak hogy nem kaptad meg a számodra megfelelő figyelmet. Ezek köznapi értelemben nem lelki betegségek, mégis a társadalom döntő többségének a mindennapjainak része.
A kérdésre válaszolva meg, ez amit leírsz nem a liberális nevelés, hanem a ráhagyó, a nem nevelés. Amikor a fikarcnyi tudatosság is hiányzik a szülőből, amikor csak túl akarja élni, mert rájött, hogy túlvállalta magát és már két gyerek is sok. Eszköztelenek és ahelyett, hogy tanulnának a témában, és tudatosabban csinálnák, bedobják a gyeplőt és a gyerek személyiségén (+később már az iskolai környezeten) múlik, hogy mi lesz ennek a következménye. Az meg, hogy egy szülő azt érezheti hogy már 2 gyerek is erején felül van, az is több összetevős, nemcsak a szülő hibája, hanem a társadalomé, aminek te, én, mi mindnyájan részei vagyunk.
48asnak nagyon köszönöm, ilyen és hasonló kommenteknek megy a zöld kéz.
47-es és egyéb hasonló kommentelőkkel nem vagyok tovább hajlandó vitatkozni, mert szikrányi nyomát sem látom annak, hogy megpróbálnák ténylegesen értelmezni amit írok. Nem tudom mi értelme van azt feszegetni, hogy fogadjak el valamit, mikor az egész kérdés erre irányul.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!