Mennyire normális, ha van szó szerint egy álomlányom?

Őszintén? Nem megszokott, de ettől még lehet normális. Talán. Nem értek ehhez.

De néhány költőnek is lehet volt ilyen, szóval nem elítélendő.

Én is sokáig hasonló helyzetben voltam. Az emberek nem igazán akartak velem barátkoznivés emiatt egyre jobban elbizonytalanodtam és én sem mertem nyitni. Úgymond a távolból szemlélődtem, ha tetszett valaki és úgy ábrándoztam róla, hogy közben tudtam, hogy úgysem lesz belőle semmi. Aztán egy nap az egyik crush-om leállt velem beszélgetni. (Mondjuk nem sokszor láttuk egymást, mert nem voltunk osztálytársak meg semmi, csak közel laktunk egymáshoz) Már régóta tetszett az a fiú, de nagyon ritkán láttam és ha egyszer mégis összefutottunk, az is csak a véletlen műve volt.

De egyszer amikor leszálltam a buszról és hazafelé sétáltam, elhajtott mellettem egy biciklivel és rámköszönt, aztán leszállt a bicikliről és gyakorlatilag hazakísért, közben pedig beszélgettünk. Persze aztán nem lett belőle semmi, mert továbbra sem láttam túl gyakran, de az, hogy leállt velem beszélgetni adott nekem egy kis önbizalmat. Persze rajta kívül azóta is ugyanaz a helyzet, mint volt, ugyanúgy én is nagyjából lúzernek számítok, de valahogy most már nem igazán érdekel. Olyas valakivel akarok majd összejönni, aki tényleg normális és az érdekli, aki valójában vagyok és nem csak a látszat.

Alapvetően pont ezért nehezen is bízok meg emberekben, mert én nem akarok egy éjszakás kapcsolatokat. Ha valakit egyszer majd talán érdekelni fogok, attól elvárom, hogy komolyan is gondolja az egészet.

Na mindegy, szerintem amúgy nem gáz, mármint én totál átérzem a helyzeted és tudom milyen érzés. Néha én is szoktam hasonlókat csinálni, bár mostanában inkább elmerülök egy jó könyvben és néha beleképzelem magam a szereplők helyébe.

(Bocsi az összeszedetlen írásért, azért remélem lehet követni)

Meg tudom érteni, de határozottan nem egészséges hogy képzeletvilágban élsz.

Normálisnak egyre normálisabb lesz szerintem, egyre többen vannak így ezzel.