Mennyire normális, ha van szó szerint egy álomlányom?

Nagyon magányos vagyok, soha nem volt még barátnőm. Csúnya vagyok. Néha érzem csak úgy, hogy még egész jól nézek ki, de egyébként nagyon nem érzem jól magam a testemben. A belsőmmel sem vagyok megelégedve, mivel egy önbizalomhiányos lúzer vagyok, nem érzem magam elég jónak, kedvesnek belsőleg sem, pedig igyekszem... Kezdeményezni sem merek. Lány barátaim sincsenek igazából, az ellenkező nem teljesen átnéz rajtam. Többször borzasztó módon megaláztak már. Ezek örök nyomot hagytak bennem, emiatt önbizalomhiányos lettem és képtelen vagyok nyitni a lányok felé. Miért? Hogy még egyszer porig alázzon valaki?

Ezért mostanában el kezdtem egy lányra gondolni, aki külsőleg és belsőleg is olyan, mint a plátói szerelmeim voltak. Külsőre szőkés barna, illetve hasonló színű, hosszú haja van, szép szemei vannak, nálam sokkal alacsonyabb, szép, sportos, de nem férfiasan izmos teste és bájos arca van. Belsőre kedves, okos, intelligens, aranyos, művelt, jólelkű stb. Egyébként velem egykorú, fiatal lány. Vele álmodom, őt vizualizálom magam mellé, amikor elalszom. Átölelem este a párnám vagy a takaróm, simogatom és azt képzelem, hogy ő van mellettem. Verseket írok neki, amikben dicsérgetem, leírom, hogy mennyire szeretném, mennyire megadnék neki minden tőlem telhetőt stb. Szinte angyali szintre emelem. Azt képzelem, hogy ő is szeret, és végre nem vagyok annyira magányos...

Tudom, hogy r*hadt nagy lúzer vagyok, ne utálkozzatok!

Kicsit olyan, mint a pornó... Csak én nem szexuális kielégülést keresek mindenféle nemvalós álomképekben, hanem érzelmi, szerelmi kielégülést. Vagy olyan, mint a múzsák, csak én Őt nem feltétlenül tekintem természetfelettinek, meg nem csak az irodalmi munkásságomnál ihletőm/támogatóm/vigyázóm.

Ez normális szerintetek?