Abbahagyjam ezt az egyetemet?

Az a helyzet, hogy ennek a diplomának a neve nagyon jól cseng ugyan, viszont igazából amit ad, az semmi. Semmi olyat nem tanulunk, amit ne lehetne megnézni 5 perc alatt a wikipédián. Túl elnagyoltnak, túl komolytalannak érzem az egészet.

Amikor ezt választottam, abban a szakaszban voltam, amikor nagyon lebecsültem magamat. Olvastam egyszer erről egy nagyszerű cikket, ami pontosan leírja ezt az állapotot. Most rákerestem, ez az:

[link]

A lényeg a 10. oldal jobb oldali hasábjának középső bekezdésénél kezdődik. Itt leírja, hogy a sok területen kimagasló diákoknál gyakran fellép egyfajta krónikus döntésképtelenség, amikor a túl sok lehetséges irány közül nem tudják kiválasztani a lehető legjobbat és szorongani kezdenek emiatt (overchoice syndrome). Ez oda vezet, magyarázza a cikk, hogy akár valami teljesen érdeklődésüktől eltérő dolgot választanak és azzal indokolják, hogy ez a választás "praktikus" meg "biztonságos" (vagyis biztosan el tudják végezni, akármire is jutnak közben). Nálam pontosan ez történt. Szinte borzongtam, mikor olvastam, olyan pontosan leírta az én esetemet. Mindig is az volt a célom, hogy sokoldalúan képzett legyek, egyfajta polihisztor, akinek rálátása van mindenre, még arra is, ami nem túl kellemes, de mindenesetre hasznos. Csakhogy közben azt vettem észre, hogy ez olyan érzés számomra, mintha szembeköpném magamat. Ugyanis ehhez egyszerűen nincs elég idő, túl rövid az élet ahhoz, hogy folyamatosan az előkészületeken dolgozzunk. Nálam ez megy, már régóta.

És épp ezért nem is igazán az zavar, hogy ez az egyetemi szak mennyire "komoly", meg mennyire lesz hasznos. Nem, megmondom, mi zavar igazán: az, hogy évek óta rettenetesen alacsony az önértékelésem. Egyszer járt itt egy pszichológus ismerős, és ő mondta, hogy a depressziós emberek rendszerint mélyen a képességeiken alul teljesítenek. Nálam is ez van. Középsuliban én voltam az osztály esze, mindenből jól teljesítettem, mentem versenyekre, de valahogy a társasági és magánéletemet nem tudtam szervezni, nem tudtam barátnőt találni, úgy éreztem, soha nem tudtam az igazi önmagamat adni, mindig "féltem élni", és egy idő után nullára csökkent a motivációm. És óriási hibát követtem el azáltal, hogy _nem mentem az érdeklődési köreim után_. Egyszerűen nem hittem magamban és nem tettem érettségit abból a tárgyból, ami a legjobban érdekelt volna, pusztán azért, mert sok munkát kellett volna belefektetni. Rengeteg olyan eset jut eszembe, amikor úgy éreztem, egy feladat személy szerint rám van szabva, és én NEM vállaltam. És ez bánt. És úgy érzem, a képességeim alapján AKÁRMI lehetnék, csak elegendő motiváció, életkedv és befektetett munka kéne. És ezért érzem azt, hogy most tökéletesen elpocsékolom az intelligenciámat és teszem magam tönkre azáltal, hogy szenvedek olyan dolgok tanulásával (?), amik a legkevésbé sem érdekelnek. Nem érzem azt, hogy ha ebből diplomát szerzek, akkor elégedett leszek. Szerintem keserűséget fogok érezni, meg azt, hogy megint gyáva voltam és megint megalkudtam a sorssal. Nem is hiszitek, milyen szar érzés. És tudom, hogy kívülről nincs semmi problémám és minden megadatott nekem és komikusnak tűnik a nyavalygásom, de én ezt véresen komolynak érzem. Saját magam ellensége vagyok (vagy voltam eddig?).

És jártam pszichológushoz és szedek bogyókat, de nem igazán érzem, hogy használna. Az elején láttam értelmét, mert segített felkelni, de most már mintha a szervezetem kifejlesztette volna a toleranciát és minden olyan, mint régiben: rengeteg alvás, állandó energiahiány, nehéz felkelés. A pszichológust se éreztem hatékonynak. Jó szakember, de az a módszer, amit alkalmazott, szerintem ebben az esetben egyszerűen nem volt célravezető.

Az az igazság, hogy azért lehet ezt nehéz elképzelni kívülről, mert józan, egészséges ember valószínűleg soha nem tenne olyasmit, mint én. Képzeljétek el azt, hogy utáljátok mondjuk a jogot (azért azt, mert én pl. utálom), és imádjátok a kémiát, de meggyőzitek magatokat arról, hogy a jog lesz a tuti és arra iratkoztok be. Na, nálam kb. így nézett ki. És minden egyes nap úgy érzem, semmi keresnivalóm ott. Nem mondom, hogy minden rossz benne, mert lehetne rosszabb, nyelveket lehet tanulni, plusz jó a társaság, de mondom, a tehetségem eltékozlásának érzem. És elnézést, ha ez nagyképűen hangzik, de én egyszerűen úgy érzem, hogy nagyon sok potenciál van bennem. Csak nehezen tör utat.

Utolsó: igazad van, pontosan ezt érzem én is! Vissza a gyökerekhez! És nagyon hasonló lehetsz, mert még az érdeklődésünk is ugyanaz (biológia). Én is imádom a természetet, mindig az állatokkal voltam elfoglalva, erdőt jártam, akár egyedül is, meg ilyenek.

Igazából az zavar, hogy soha nem vettem elég komolyan a vágyaimat. Mindig azzal foglalkoztam, hogy mások mit gondolnak. Volt egy hobbim régen, ami miatt kicsúfoltak, asszem azóta tart ez. És mindig túlságosan "ésszerű", biztonságos döntéseket hoztam. És ebből van elegem. Úgy érzem, soha nem vállaltam elég kockázatot, ahogy te is mondtad, meg olyan feladatokat, élethelyzeteket, amikkel bizonyíthatnék magam előtt. És közben mennek az éveim. És ilyen hülyeségek miatt nem azt tanulom, amit akarok. Rettegek attól, hogy most visszafordíthatatlanul elcseszem a lehetőségeimet. Le akarom söpörni az egészet és kivételesen megpróbálni élvezni az életet és nem kínozni magamat tovább. Csak ehhez baromi sok minden kéne, pl. az, hogy szerezzek egy emelt érettségit biológiából (az az egyik régi vágyam), arra meg most májusig nem fogok tudni felkészülni szerintem. Akkor viszont megint csúszok egy évet. Mindenesetre az első lépést már megtettem, mert bejárok egy másik egyetemre olyan órákra, amik érdekelnek. Csak nem tudom, hogy ez mennyire lesz kivitelezhető.

Nem tudom, te mikor jöttél rá erre, de érzésem szerint hamarabb, mint én. Én most vagyok 22 éves (hozzátartozik, hogy 20 évesen érettségiztem évvesztesség és 5-évfolyamos gimi miatt), és már most tökre úgy érzem, hogy kifutok az időből. Én is akarok bioszt is tanulni, de ahhoz újjá kéne élesztenem az egész érdeklődésemet, meg emelt biosz előkészítőre járni (idén már nem lehet)... És pont azt érzem, amit te is írtál, hogy belőlem is kiváló kutató lehetne, hiszen az érdeklődésem mindig is megvolt. Én maga voltam gyerekként és vagyok a kíváncsiság, állandóan kérdezgettem, minden tudni akartam és akarok. És rossz érzés, hogy már eddig is mi lehetett volna belőlem, ha nem teszek vargabetűket és kínzom magam ilyen hülyeségekkel. Aki ismer, az mind csodálkozott anno, hogy én nem biológiára vagy hasonlóra mentem, hisz mindig is én voltam az, aki az összes madár meg rovar nevét tudta. Annyira úgy érzem, nem a helyemen vagyok. Csak már olyan régóta a "biztonságos" utat választom mindig... meg akarom törni ezt a mintát!