Igaza van a férjemnek, és nekem ezt a viselkedést kötelességem tolerálni?

A férjem hat és fél éves gyereke enyhén szólva is neveletlen. Amikor itt van nálunk, próbáljuk emberi viselkedésre szoktatni, évek alatt minimális eredménnyel.

Tegnap is (szokás szerint) kiborult a bili. A gyerek képtelen megjegyezni, hogy ne mászkáljon mezítláb, vegyen papucsot. Este is rohangált ész nélkül, megkértem hogy vegye fel a papucsát (ez a kérés naponta legalább 20szor elhangzik). Mintha meg se hallotta volna, jött-ment tovább mezítláb. Amikor leült, megkérdeztem, hallotta-e, amire kértem. Mondta hogy igen, de arra már nem volt hajlandó válaszolni, hogy akkor miért nem fogadott szót.

Próbáltam a lelkére beszélni, hogy de illene szót fogadni, vagy legalább válaszolni, ha kérdezik. Semmi reakció, azon kívül, hogy a kiselőadásom közben az illendő viselkedésről elkezdett pimaszul belevigyorogni a képembe. Mondtam, hogy ezt így nem kéne, legalább ne röhögjön már ki. Erre még jobban röhögött, mire elszakadt nálam a cérna, és felemeltema hangomat.

Reakcióként elkezdett valami látványos műsírást nyomni. Látszott hogy mű, mert amint elfordítottam a fejemet, abbahagyta, ha visszafordultam megint bőgött. A megbánás szikrája nem látszott rajta, és amikor ezt szóvá tettem, már a műsírás közben is röhögött a képembe. Amikor lenyugodott, az apja megkérdezte, hogy mégis miért csinálta ezt, mire szintén röhögve letagadta az egészet, közölte hogy ő aztán nem nevetett.

Ezen a ponton mondtam neki, hogy oké, akkor menjen a szemem elől, fürdés, alvás, ne is lássam. El is indult, foghegyről még odavetve, hogy "jó, de akkor nem veszek papucsot".

Miután elaludt, szóvá tettem a férjemnek, hogy esetleg nem ártott volna valamilyen büntetést adni a gyereknek ezért a viselkedésért. A férjem persze elkezdte őt mentegetni, hogy de biztos nem engem nevetett ki, csak eszébe jutott valami vicces, meg hogy nem szándékosan nevetett. És odáig fajult ez a vita, hogy a férjem azt mondta, nekem kellene az emberi társadalom elvásársainak megfelelően viselkednem (nekem és nem a gyereknek, jó vicc).

Végül, mivel már évek óta ez megy, hogy pofázunk a gyereknek, és ő magasról tesz rá, mondtam hogy én nem kívánok tovább ebben részt venni, esetleg azokon a napokon, mikor a gyerek jön, én elmegyek itthonról, mert egyszerűen képtelen vagyok tovább tolerálni a tenyérbemászó modorát. És a férjem megsértődött, valamint közölte hogy ezt nem tehetem meg, mert nekem kutya kötelességem a gyerekét elviselni.

Azt aláírom, hogy el kell fogadnom, hogy van egy gyereke, aki időt tölt nálunk, ezzel nincs is gond. De nem hiszem, hogy az ilyen ocsmány viselkedést (és ez már a sokadik húzása volt) el kellene tűrnöm. És én nem látok más megoldást, mint hogy elkerülöm nagy ívben a kölyköt, ha már se a szép szó, se az ingerültebb hangnem nem használ, büntetést meg nem kap. De a férjem hallani se akar róla, hogy hétvégékre elhúzzak itthonról.

Ti mit gondoltok?