Őszintén megvallva, mennyit kiabáltok a gyereketekkel?

Hat elég szánalmas azzal nyugtatni magad, hogy hazudik aki nem ordít a gyerekével.

Én pl soha. Mert semmi értelme, és egyébként is undorító megnyilvanulas. A saját tehetetlenséged, eszkoztelenseged kivetitese egy védtelen gyerek felé. Volt nálunk is dackorszak, több éves kialvatlansag, egyedüli program semmi. De ezek nem okok arra, hogy megfélemlitsem a saját gyerekem. Mindig értettem mi zajlik benne, mikor miért viselkedik úgy, ami számomra igen duhito. De a kiabálás még sosem volt megoldás semmire. Ellenben rengeteg más eszköz van, ami építő jellegű. Elem szemben se emelték meg sosem a hangjukat a szüleim, sőt egymással sem.

Bírom ezeket a csillámpónivilágú rózsaszín anyukákat, akik hazudnak maguknak meg a külvilágnak. Sosem voltak dühösek, elkeseredettek, sose bőgtek, nem haragudtak soha senkire semmiért. Kinek akartok hazudni és miért?

Mi veszekedünk néha a férjemmel is, gyerekkel is. Nem dugjuk homokba a fejünket, felvállaljuk a véleményünket, kiállunk az érveink mellett, megbeszéljük a problémákat. A gyerek innen látja, hogy az élet nem habcsók mennyország, hanem néha küzdeni kell benne és felvállalni az érzéseinket.

Néha ez kiabálással jár.

De tudtad, hogy a válasok nagyrésze a kimondatlan problémák miatt van? Mert az emberek játszák az eszüket.

Én is szoktam

Ez van

Megkérdeztem, mielőtt ide írtam volna, hogy majdnem soha. Azt mondta a gyerek, hogy kb heti 50-szer.

Jó, hát mi számít kiabálásnak... Ha nem akarja hallani, amit kérek, akkor nyomatékosítom. Hosszabb hangos monológokat, vagy megfélemlítés céljaból csúnyább üvöltéseket nem szoktam előadni.

"Ellenben rengeteg más eszköz van, ami építő jellegű."

Ezt mindig leírjátok, de ha kérdezik, egy ilyet sem tudtok leírni :D