Őszintén megvallva, mennyit kiabáltok a gyereketekkel?

Szoktam ideges, stresszes lenni, de ettől még nem ordítozok a gyerekkel. A hangomat felemelem néha, de az nem kiabálás a gyerekkel. SNI-s gyerekekkel dolgozok, nagyon stresszes tud lenni, de velük sem kiabálok, akkor sem, ha esetleg ők kiabálnak velem, vagy megütnek. Akkor miért tenném ezt a saját gyerekemmel? Nekünk el kellett végeznünk egy tanfolyamot, Non-Violent Crisis Intervention, abból is rengeteget tanultam. Rengeteg technika van, főleg autistákkal való együttműködéskor, ami használható átlagos gyerekeknél is.

"Nem dugjuk homokba a fejünket, felvállaljuk a véleményünket, kiállunk az érveink mellett, megbeszéljük a problémákat." Mi mindezt megtesszük ordibálás nélkül.

Nem a visító gyerekkel kell megbeszélni a problémákat. Ezt egy hozzászolásra reagéltam, ahol anyuka a férjjel is veszekszik és kiabál.

Ha tudsz angolul, akkor itt egy jó cikk, ha nem, akkor Google Translate.

[link]

Visító gyerekkel nem kell megoldani semmit, az első lépés a gyerek megnyugtatása, és utána lehet megoldani a problémákat.

Egy 2,5 éves hiperaktív gyerekem és egy 10 hónaposom van.

A nagy egész nap tör-zúz, rohangál fel-alá a házban is (pedig órákat vagyunk kint napközben), mindent szétszed, piszkál és újabban folyton nyúzza a kicsit, ráfekszik, nem engedi mászni, ezt így naponta 200-szor, hiába szólok rá, ha félrenézek, már megy nyúlni.

Nem tudom, milyen eszköz van arra, ha egy nap századjára ugrál fejest a kanapéról a földre, századjára nyomja le a visító testvére fejét, századjára áll neki hisztizni a kamraajtó előtt, holott tudja, hogy csak ebéd után van nasi?

Az ilyen nyugodt megbeszélés, "megértem az érzéseit, blabla", figyelemelterelés, büntetés maszlagon túl, mert ezek mondjuk a valóságban semmit nem érnek.

Viszonylag ritkán. Tényleg ilyen havi 1-2 alkalmakban tudnám meghatározni. 2 gyerek, egy 15 hónapos és egy 3,5 éves ugrál az idegeimen nap mint nap, de a kiabálás részemről általában egy-egy hangosabb "NEM", amikor a kicsi már huszadjára akarja leverni a tévét a helyéről vagy egy "hagyjátok már abba" jellegű, amikor egymást nyúzzák. És ezek is inkább akkor, amikor fáradt vagyok és kialvatlan és türelmetlen. De az én lányaim alapvetően jól kezelhetőek, még a dackorszakos nagyobbik sem húzgálja a bajuszom annyira, hogy szükségét érezzem a velük való kiabálásnak. Olyan már volt, hogy fogtam egy párnát és beleordítottam csak úgy, de ez inkább olyan szituációkban, amikor csakazértse tudta kitalálni, melyik zoknit akarja felvenni vagy még harmincadszorra is el akart menni pisilni oviba indulás előtt, tehát csak simán frusztrált a helyzet, de ezekért úgy mégis milyen ember kiabál a gyerekkel? :D

A határozott hangnem amúgy nálam nagyjából olyan, mint a normál, nem hangosabb, csak más a hangsúly. Ez is kellően hatékony, a hangerő úgy vettem észre, hogy nem feltétlenül segít.

Régen én is azt hittem, kamuzik, aki azt mondja, soha nem kiabál. Korán szültem, egyedül neveltem a gyerekem, tele voltam stresszel, gonddal, tanácstalansággal, és bizony rendszeresen kiabáltam, ő pedig rendszeresen kiborítóan viselkedett. Aztán fenőttem. Eltelt sok-sok év, közben lett egy fantasztikus, buddha természetű férjem, lett egy rakás további gyerekünk, és én megértettem, hogy hogyan lehet másképp. Van, hogy a nyomaték kedvéért felemelem a hangom, megkeményítem a hangsúlyt, vagy azért beszélek hangosabban, hogy az általános zajszinten át utat törjön a mondandóm, de soha nem akadok ki rájuk. Nem arról van szó, hogy elfojtom, hanem egyszerűen soha nem is érzek dühöt, haragot, vagy mérgességet miattuk, soha nem borulok ki, soha nem szidom őket, és soha nem viselkedem velük úgy, ahogy az elsővel annak idején. Pedig akkor ezt el se tudtam volna képzelni.

Amúgy a férjemmel sem veszekszünk. Soha. Van, amikor ellenkező állásponton vagyunk, vagy bánt minket a másik viselkedésében valami, én különösen hajlamos vagyok a morcogásra, de mindig konstruktív beszélgetések útján rendezzük a frusztrációinkat, soha nem kiabálunk egymással, soha de soha nem mondunk olyat pl. hogy menj a francba, hagyjál békén, hogy képzeled, elég, de nem érted meg hogy..., elegem van, stb.

Szóval a jó hír, hogy igenis lehet nem kiabálni egy családban.

A rossz hír viszont, hogy egy 7 évig kiabálással nevelt gyerek sémáit szinte lehetetlen átírni a tapasztalataink szerint, de azért sokat lehet javítani a helyzeten.