Tényleg önzőség lenne a férjemmel eltölteni kettesben egy hosszú hétvégét (csütörtöktől vasárnapig) csak kettesben, messze a gyerekünktől?

A férjemnek van egy 18 éves lánya, tehát ő gyakorlatilag túlvan a gyereknevelésen a szó "gyerek" értelmében.

Mondta, hogy eleinte ő is így gondolkozott, hogy rosszat tesz a gyereknek, ha nincs vele. Mostani fejjel rájött, hogy épp ellenkezőleg, lehet, ohgy rövid távon nem jó valami a gyereknek, de hosszútávon mégis jót tesz vele.

Ma már máshogy csinálná, mert néha ő is kikészült az állandó pelenka-cumi-gyereksírás háromszögben. (Felváltva voltak otthon a gyerekkel az első években)

Attól hogy évente egy hétre vagy többre elutaztok,attól még magatoknak szültetek gyereket. A nagyszülők is örülhetnek ha vigyáznak a picire. Miért ne rögtön külföldre? Hogyha torkánakad egy falat a gyereknek, Egerből sem érnek haza megmenteni és Izlandról sem. A nagymama is tud mentőt hívni és orvoshoz menni. De ne abból induljunk ki hogy ilyen történik, utazzatok el kettesben!

Először 2 éves volt a lányom amikor elmentünk egy hétre külföldre, azóta is szoktunk menni, néha vele, néha nélküle. Ettől nem lesz semmi baja.

Nekem két dolog jutott eszembe. Egyrészt hogy gyerekként mennyire imádtam a nagyszüleimmel lenni. Ha nem akarnék wellness-elni, akkor is a nagyszülőkre hagynám néha a gyereket, mert ideális esetben ez hozzátartozik a gyerekkorhoz. Nem fosztanám meg attól, amit én megkaptam.

Másrészt őszintén remélem, hogy aki önzőségnek tartja, az nagyszülő korában csak ritkán és szigorú felügyelettel lehet az unokájával, nehogy lelki sérült legyen a gyerek.

Kérdező, semekkora önzőség nem lenne, sokkal inkább természetes igény, és a hosszútávon működő kapcsolat egyik záloga... az ember nem "nő VAGY anya" hanem "nő ÉS anya" - már ideális helyzetben.

Másfelől a gyereknek sokkal inkább jót teszel mint rosszat, hisz hozzá kell szoknia még az óvoda előtt, hogy nincs összenőve a szüleivel...

Valószínűleg sokkal kevesebb válás/szakítás lenne, ha minden nő odafigyelne erre, és lehetőségei szerint meg is oldaná időnként a párjával kettesben létet.

Nem önzőség, egyáltalán.

Ne hallgass azokra akik szerint az, mert fogalmuk sincsen róla mit beszélnek. A következő válás majd az övék lesz.

A gyerek nem rabszolgatartó. Ha van aki vigyázzon rá, biztonságban tudhatod, akkor nincs ebben semmi. Neki is jót tesz a környezet változás, megtanul alkalmazkodni és valószínűleg jól is érzi majd magát. A gyerek nem lemondásról szól, hanem csak egyszerűen be kell illeszteni az életünkbe, de nem magunkat kell a gyerek életébe erőszakolni. Nem ez a természet rendje.

Engem is lepasszoltak nagyapámhoz nyaranta, sokat kertészkedtünk, mentünk horgászni, meg a telekre stb...nagynénémnél is sokat voltam, olykor heteket. Ettem a friss gyümölcsöt a kertből, meg gyűjtöttem a tyúktojást. Baromi jó volt. És igen, már egész pici koromban is ez volt. Nagyon szép emlékeim vannak. A korábbiakra meg nyilván nem emlékszem, ergo semmilyen rossz hatással nem volt rám. És a mai napig nagyon szeretem a szüleimet.

Utolsó! Én pont egy nagymama vagyok. Két fiam van, így két menyem. Az unokák szinte egyszerre születtek, most 6évesek. Az egyikőjük sokat volt nálunk. Míg a fiamék elmentek vacsorázni, egy szombati napon, hétvégén vagy több napig míg elutaztak (utóbbi egy évben 1-2szer) A másik unokám ha a szüleivel itt van, akkor is minden lépésnél engedélyt kell kérni, mert ugye én semmit nem csinálok jól (csak tudnám miért ment akkor hozzá a "hülye" fiamhoz, ha annyira rosszul csináltam) Most azon megy a vita, hogy azt az unokánkat jobban szeretjük. Holott erről szó sincs. Fordítva már biztos igaz, ő sokkal jobban szeret, ragaszkodik hozzánk míg az unokatestvére. Őt is imádjuk természetesen, csak arról van szó, hogy a másikkal jobban összeszoktunk, jobban megértjük a viselkedését, jobban tudjuk kezelni, rá MEREK szólni. Egyáltalán nem érzem, hogy mi tehetnék erről a különbségről, mégis rajtunk csapódik. Mi vagyok a rosszak, illetve a fiam az anyámasszony katonája amiért ő is elmondta a feleségének, hogy miért van ez, vagyis szerinte "mellénk állt". Ő egyébként menne a feleségével kettesben is.

Anno én is elmentem párszor a férjemmel kettesben. Nos abban az időben még nagyobb polgárpukkasztás volt!

Hát tudjátok, én férfiként csak abban reménykednék, hogy még időben kiderüljön, ha a párom olyan természetű lenne, mint az itteni "önzőség, ne menjetek, vigyétek a gyereket is magatokkal" válaszadók, hogy időben lépni tudjak elfele... a saját, és a jövendőbeli gyerek érdekében.

Ugyanis kutyából nem lesz szalonna, az egy dolog, hogy amíg a gyerekek kicsik, addig az ilyen nők a párkapcsolatot, a családot veszélyeztetik a paranoiáikkal és elengedési képtelenségükkel, de később meg a gyerekek életét fogják pokollá tenni ugyanezzel, a rátelepedéssel, a megfojtással, a mindent mindig kontrollálni akarással.

A helyzet az, hogy az állandó aggódás, a kontroll átadásának képtelensége, a mindig mindent kontrollálni akarás, a másik életére való rátelepedés az egy sajnálatos pszichés betegség, és nem a család minden tagját kellene tönkretenni, hanem belátni ezt, elkocogni a pszichológushoz, és feltárni a probléma mögött álló lelki gondokat, félelmeket, ennek a dolognak ez a megoldása.

Normális esetben a család, a gyerek az nem keresztfa, amit szenvedve cipelni kell, hanem az öröm egy forrása.