Menjek vagy maradjak?

Nemigazán tudom mit kellene tennem.

Az én szemszögem;

3 éve vagyunk együtt már az eléjén is sok probléma volt köztünk, de annyira szerelmes voltam hogy "elnéztem" ezeket a dolgokat.

Otthonról dolgozik, ugyan elmosogat illetve néha elindítja a robotporszívót, de nagyon mást nem csinál. A munkája abból ál, hogy gép előtt van de az esetek nagyrészében délig alszik majd ha ugyvan dolgozik chatelget a haverjaival illetve kommentelget politikai fórumokon, amivel nagy gond nem is lenne ha rám is szánna időt. Nem megyünk sehova mert drága... félévente egyszer ha kikönyörgök valamit. Néha meglep egy rudival vagy egy csokival, de az is havi egy alkalom, mikor épp boltba megy. Virágot nem szeret venni mert "pénzkidobás" hiszen elhervad. Gyűrűről az a véleménye, hogy drága... de magának százezrekért legót vesz, illetve mindenféle játékot számítógépre. Apukámék 400km-re laknak tőlem, ha időnként hazamegyünk akkor eddig csak én fizettem az üzemanyagot mert hogy ő nem számolja fel nekem a kopásdíjat ha màr hazavisz a szüleimhez. De apu mindig tártkarokkal fogadja, megvesz mindenféle italt, kajával várnak mint egy kissebb lakodalomba. Az ő anyukája ha megyünk kb egy doboz vaj sincs a hűtőben, mi vásárolunk be de nekem abba is pénzt kell adni mert hát én is eszek belőle. Az anyukájàval sem fényes a viszonyom, mert megakart már verni csak azért mert szidott és rágalmazott én meg visszafeleseltem és ezt rossznéven vette emiatt megakart verni, amit a párom hallgatva tűrt. Pedig husvétkor karácsonykor úgy mentem oda, hogy sütöttem főztem 6 főre, ajándékokat vittem és kedves voltam mindig. Az anyja pszichiátriai kezelt, rivotril függő. Apukája decemberben meghalt daganatban, egyik tesója egy mérgező kapcsolatban van, a másik hippi életmódot folytat, 40 évesen sosem dolgozott.

Nekem elváltak a szüleim, anyukám csak akkor keres ha szüksége van rám, apukám és a mostohaanyám mindenben

támogat. Az utóbbi időben nagyon feszült vagyok, minden zavar, nem érzem jól magam vele, nemérzem nőnek magam az esetek 70%-ban.. de időnként meg (mikor érzi hogy szorul a hurok) annyira kedves, megértő és normális, hogy mindig visszatáncolok a szakítás gondolatától.

Mióta együtt vagyunk 2 esküvőn voltunk, mindkettőn sírás és veszekedés volt a vége, mert annyira berúgotr hogy egyik alkalommal azon húzta fel magát, hogy eltünt a telefonja és biztos én vettem el, kiborította a táskámat és ordítozott. Aztán meg a zsebében volt. A másik szitu szintén valami hasonló volt.

Lehet én reagálom ezek túl, mert alapvetően is nagyon érzékeny vagyok amit ő is mindig jelez, hogy "túl érzékeny vagy".

Sokszor inkább a pénzen van a balhé, mert én 400 ezerrel kevesebbet keresk mint ő, de mindenbe ugyan annyit adok, az utolsó felvágottat is excelbe vezeti és elfelezi. Üzemanyag és társai szintúgy.

Nem kitartott akarok lenni, csak nem igazán tudok így félretenni, )hiszen ott a 200 ezres albérlet, a mindennapok...) amit őbis tud, de ilyenkor az a válasz hogy "te választottad ezt a szakmát" (szakápoló vagyok, most fogok diplomázni)..

Mindenkire ráakarja erőltetni a véleményét, nemigazán ismeri a diszkréciót...és szerinte mindenki szereti, holott a barátainak is vannak vele bajai, csak ők úgy vannak vele hogy elfogadjàk, nem vele élnek. De van egy barátja aki élt vele fél évet, és azt mondta már nemtudna..de nemfogja neki megmondani.

Az ő szemszöge:

Mindenen kiakadok, ha bújik nem fogadom el(ami az utóbbi időben van csak), sokat dolgozom és így nem lehet programokat szervezni (nővér vagyok, előre másfél hónappal megvan a beosztásom)... nem szeretem az anyját, nem vagyok vele toleráns...

Szerinte többnyire én vagyok a hibás a konfliktusok miatt nem pedig ő..

Szerinte mindenki szereti és megmondanák neki ha probléma lenne vele.

Az esküvős szitukat szánja bánja, de félek hogy a következő esküvő is így végződne...

Szerinte nemtudom elengedi a régi sérelmeimet, ezért hiába próbál változni én elutasító vagyok.

Nemtudom milegyen...

Tudom hogy sok bennem a hiba, de nem érzem hogy egy hullámhosszon lennénk, vagy működne...de lehet hogy én baszom el mindent az érzékenységemmel... Beszélgetni se nagyon tudunk, ha meg érzésekről kell beszélni pláne.. én beszélek róla, hallja de nem érti, ő meg azt mondja nemtud beszélni az érzéseiről, de nem is látszik hogy lennének, csak akkor ha szóba jön a téma hogy esetleg elhagynám...

Amikor az apukája meghalt, akkor is egy két órát sírt majd ment minden a régi kerékvágásba...

Félek az anyjától is, hogy zaklatna a szakítás utàn.. mert a balhé után is 3 napig regényeket irogatott hogy, disznó k.va vagyok és társai...már feljelentést akartam tenni, de aztán abba hagyta..

Nemtudom mit hozna ki a páromból is ha végleg bejelentem hogy elhagyom...

Vagy ez a helyzet javulhat egyáltalán?