Olyan előfordul,hogy valakinek nárcisztikus szülők között pszichiátriai problémái lesznek?

Csak olyan fordul elő.

Olyan nincs, hogy nem tudsz kilépni.

Olyan van, hogy el van torzítva a valóság, és a hitrendszered tart ott, mint egy pillanatragasztó.

Miért nem tudsz kilépni?

Biztosan. Apám nárcisztikus, sajnos a még férjem is az. Valószínűleg mivel egész gyerekkoromban ezt a mintát láttam, tudat alatt a párválasztásomra is kihatott.

Nulla önbecsülésem van, nehezen állok ki magamért. Egy alkalomra emlékszem egész életemben, amikor apám átölelt, pofonra annál többször.

Igen, én is ilyen vagyok.

Szociális fóbia, megfelelési kényszer alakult ki bennem, ami már kórosan befolyásolta a mindennapi rutinomat.

A szüleim egymással is veszekedtek, eleve az egész kapcsolatuk abból indult, hogy anyám kitalálta, hogy terhes, aztán tényleg terhes is lett.

Apám szorongó típus, valamennyire ezt is örököltem.

Mindig másokhoz hasonlított, pl a szomszéd gyerekek sokkal jobbak. (Azért jobbak, mert volt valami tanyájuk a szüleiknek és azon segítettek, bezzeg én diplomás vagyok).

Egész életemben közvetítőnek használtak.

Anyám részegen nekem jön, ütlegel, ha nem tetszik neki valami, ha ellököm magamtól azt mondja "hogy merek hozzáérni".

Apám egy energiavámpír, csak panaszkodni tud, telefonban 1 óráig képes panaszkodni, a beszélgetési arány 90-10% az ő javára, ha megjegyzem, hogy én 10en X év után nem akarom ezt hallgatni már, akkor milyen szemét vagyok, hogy nem hallgatom meg.

A mentális gondjaimat eltitkoltam előlük, mert nem akartam őket terhelni, először 27 évesen jártam pszichológusnál, amikor magamtól mentem el, olyan súlyos szorongásos tünetekkel, amiket gyerekkortól kezelni kellett volna.

Szerintem a narcizmus nem olyan ritka, sőt ahogy olvastam, egyre gyakoribb. Inkább a férfikat érint. Köszönhetően a társadalmi "elvárásoknak". A társadalmunk kb ideális igényt támaszt a narcisztikusok tömeges kitermeléséhez. Szerintem valahogy a férfi maszkulinitás, a dominancia, az egó mindenhatóságával kapcsolatos társadalmi elvárások okozhatják. Meg hát a rengeteg frusztráció, trauma elrejtésére is jó narcizmus.

Apukám narcisztikus volt, anyukám belerokkant. Nekem megfelelési kényszerem lett (totál ellenkezője lettem apukámnak).

Ismerősi körömben egy csaj van, akinek 2 kapcsolata is egymásután az volt. Bár a második inkább pszichopata. Ő még fizikailag is megnyomorította a csajt, de Ő már a bíróságon van.

De amúgy a narcisztikusoknak jobb mint egy megfelelési kényszeresnek. Apám 90 évesen is tökéletes kedvnek örvend. Teljesen sikeresnek érzi az életet két tönkretett házasság után is. Nyilván mindenki más a hibás.

Anyukám aki mindig elutasította az alkoholt, öregkorára alkoholista lett. A depi miatt, mert apámnak "nem volt elég jó". És még mindig szereti azt aki "kicsinálta".

Ha én újraszülethetnék, inkább narcisztikus lennék. Nem durván, de kicsit. Igaz sorra hagynának ott a kapcsolatok és barátok idővel. De nem zavarna? Engem biztos nem. Hiszen mindenki mást lehetne okolni ezért, csak magamat nem. Csodálattal tölteném el az embereket, és mindig lenn új. Mindig lenne akit szipolyozni lehet. Akit ha "kimerült" el lehet dobni, mint a ceruzaelemet. És ha gyerekem lenne, neki is ezt kívánnám, ilyen legyen.

Nem nem iróniából írom. Hanem frusztrációból. Mert azt hittem egy simulékony, elfogadó természet mint az enyém, a sikeres... Hát a nagy fszt. Azzal se a párkapcsolat nem sikeres, a nőket sem érdekli igazán hosszú ideig. És még nagy sikereket sem lehet ezzel elérni az élet egyéb területein.

#6 voltam, de csak most olvasom az #5-öt.

A megfelelési kényszer nekem is brutális, mert narcisztikus környezetben nőttem fel. A szeretetet (amire ösztönös a vágyunk) nagyon nehéz volt kisgyermekként is "kiédemelenem". Minden percben meg kellett felennem. És ez örökre meghatározta a felnőtt koromat is.

Egyébként narcisztikus férfiaknak gyermeket szülő nőket nem is értem. Az hogy ők szenvednek egy dolog. Maguk választják ezt az utat. De hogy szülnek egy gyereket aki még magatehetetlenebbül, szenved. Mert sem érzi mi a narcizmus. Csak a zavart érzi a szereteben. Hát ezeket a nőket nem értem. Kicsesznek a gyerekükkel is. Egész életre adott esetben. Fel kéne fogni. Egy narcisztikus ember nem fog megváltozni. SOHA. Már a reménykedés is felesleges. Ő teljesen jó így magának. AKkor sem ha apuka lesz. Ő nem érzi a rombolást.

Az orvostudomány nem is betegségnek nevezi (mert a betegség gyógyítható) hanem személyiségzavarnak. Egy híres pszichológus "Szavakkal verve" című könyve fenomenális. A végén csak leírja a szaki. AKinek narcisztikus a párja, CSAK két dolog közül választhat. Elfogadja, és él ennek minden negatívumával. Vagy megpattan. Nincs köztes megoldás, nincs "megjavíthatóság".

Bár talán olyan szintű szociális fóbiám nincs. Bár néha azt érzem, magunkat nehezen tudjuk felmérni. Hiszen legtöbbször a belső torz mércénket használjuk.

(Megjegyzem ugyanezen okok miatt a narcisztikusok TÖMEGE sem tudja hogy az. Sőt tagadja hogy picit is azok lennének.)

#7

Mindketten nárcisztikusak, csak kissé máshogy.

Egész életemben ezt hajtották egymásról nekem "miért ilyen anyád/apád".

Én meg ennyit tudtam válaszolni.

"Te választottad bzmeg!"Senkit nem lehet megváltoztatni, ha ő nem akar változni, de sokszor még akkor sem!

Más a szüleitől tanul, nem neked kell felnőttként a szüleidnek alapvető dolgokat megtanítani.

#8:

Nálam csak apám volt a családban az. De teljesen típusos.

A két gyereke és főleg anyu soha nem volt jó semmiben neki. Bármit csináltunk, mindig volt hiba benne. HA másnap már úgy csináltuk ahogy "elvárta", másik két "hibát" talált.

Később már nem is szerettünk neki segíteni. Vagy mielőtt hazeért gyorsan abbahagytuk a játékot, a barkácsolást... Mert abba is belekötött mit hogy csinálunk.

Mikor jött haza, a tacsi kutya, azonnal bebújt az ágy alá. Mert megtanulta. Ha apu hazaérkezik, kezdődik az egzecíroztatás.

Ez legyen csak annyi hogy a könyvet hogyan rakjuk le az asztalra. Anyám hogyan fogja a vaslaót, hogyan kavargatja az ételt. Meennyi vizben mosunk kezet, mennyi WC papírt szakítunk. Miért ülünk az ágy szélére, hogyan nyomjuk le a kilincset.. .MINDEN. 200-at fel tudnék 30 év után is sorolni! Az mindennapok bármelyik mozdulatába belekötött.

Anyámmal úgy ordibált ezekért esténként, hogy mi kisgyerkként zárt ajtók mögött is, az ágyban sírtunk.

De amikor ismerősök jöttek. Mindig dicsekedett mindennel. Hogy Ő milyen ügyesen lefestette azt, azt, megcsinálta. Sőt hogy neki milyen okos gyerekei, és milyen jó felelsége van. Persze azóta rájöttem. Itt a dícséret nem nekünk szólt. Hanem hogy neki "jó" van.

Anyám meg egy kenyérre kenhető ember volt. Mindent megtett szó nélkül. Kősőbb már csendben. Semmiért nem ellenkezett. A gyerekeiért és valahol apámért él. Elfogadta apámtól, hogy Ő egy semmirekellő falusi lány volt. Legyen tisztában honnan "jött". És hogy apu nagykegyesen a városi lakásába fogadta.

Így felnőtten ezek elevenen élnek bennem. Több száz mondat és bántás. Csoda hogy anyám csak 50 év múlva lett alkesz, és nem akasztotta fel magát.

Elnézést a helyesírásért. A történet mesélés is annyira felzaklatott, hogy nem tudtam rá ügyelni.