Ki, hogyan éli meg a munkanélküliségét?

Hány éves vagy?

Mi a szakmád?

Én 32 éves tanító, 1 éve munkanélküli.

Én sem unatkozom itthon mondjuk én azért megyek néha barátnőimhez, vagy ők jönnek.

Nekünk is a pénz...

Már szinta alig tudunk valamit fizetni.

Írhatsz privátba is ha van kedved.

Milyen képesítésed van?

És eddig hol dolgoztál?

Nekem egyik napról a másikra megszűnt a bolt, ahol dolgoztam.Ez tavaly júniusban volt.2 hetet adtam magamnak siránkozni, 1 hónapot munkát találni.Mind a kettőt betartottam.Önéletrajzok tömegét küldtem el, és egy multinál felfigyeltek rám.Azóta itt dolgozom, a fizetésem a duplája, mint a másik helyen, és szeretek járni, ez a lényeg.

Interneten is lehet találni rengeteg féle munkát, regisztrálj több álláskereső oldalra, azért másfél év az már elég sok idő, hogy kiess a rutinból.

Sok sikert!

Én még pályakezdőnek számítom de szinte semmi tapasztalattal és rendes végzettséggel egyáltalán nem könnyű munkát találni, főleg itt. Nem falun lakok inkább kisváros és közel van a megyeszékhely is, de szinte így is alig van munka lehetőség. Ugyan én is megvagyok itthon, ami nekem rosszul esik hogy hirtelen kerültem ebbe a helyzetbe, a családomnak szinte semmi jövedelme mivel a cégünk tönkrement ami padlóra küldte a családot anyagilag, ráadásul még vége nincs a pernek én vagyok az egyedüli aki dolgozhat és még én se találok munkát. E mellet még fiatal vagyok és rossz nézni hogy más ismerőseim tanulnak meg szórakoznak lévén szüleik eltartják minden pénzüket magukra költhetik, én nekem meg arra sincs pénzem hogy buszt kifizessem.

Szóval minden kép a pénz hiányt emelném én is ki, néha jól esne eljárni valamerre meg kicsit költeni magamra de itthon is megvagyok, csak jó lenne ha annyi pénzem legalább lenne hogy a számlák ne okozzanak minden hónapban fejfájást.

Én az elején még elég jól: órákat töltöttem az önéletrajz csinosítgatásával, cégre szóló motivációs levelek írásával, keresgéléssel. Kitartóan küldözgettem hónapokig, néhány helyről válaszoltak, a többségük nem. Voltam interjúkon is, a többségük jól sikerült.

Mégis mindenhonnan negatív visszajelzést kaptam már az első fordulóra is. Alaposan elgondolkoztam, mi értelme volt osztályelsőként végezni a főiskolán. Aztán valahogy már nem volt hova elküldeni az önéletrajzot, így elkezdtem szakmán kívül keresni. Ott persze rögtön visszaírtak, hogy nem felelek meg, elvégre más szakmám van. A kör így bezárult, ekkor kezdtem igazán kétségbeesni.. és inni.

Éreztem, hogy marhára nem kellek senkinek. Ott állok 29 évesen, nincs munkám, nincs párom, feleslegesnek éreztem az egész létet. Még küldözgettem az önéletrajzokat, de egyre kevesebbet. Interjún sem voltam már 3 hónapja, totál kiestem a társadalmi vérkeringésből. A szakmámat is kezdtem elfelejteni, egyre inkább úgy éreztem, hogy ha fel is vennének valahová, nem tudnám csinálni, nem tudnék beilleszkedni. Innentől már önéletrajzot sem küldtem tovább, a szüleim segítettek ki anyagilag. A barátaimmal sem volt kedvem kimozdulni, inkább otthon maradtam, bekészítettem 10 filmet és egy üveg whiskyt, és eszméletlenre ittam magam. Aztán pár nap múlva megint. Lassan már minden nap ittam valami ütőset, hogy teljen az idő.

Végül megpróbáltam felvágni az ereimet, persze sikertelenül. Csak másnap, amikor láttam a kb 30 vágással ékített csuklómat, döntöttem úgy, hogy vagy felkelek ebből a gödörből, vagy legközelebb jobb munkát végzek a késsel. Elvállaltam egy önkéntes munkát, aztán még néhányat, teljesen lefoglaltam magam. Pénzt nem kaptam, de begyűjtöttem pár "munkáltatói" igazolást, hogy xy ideig ott dolgoztam xy munkakörben, és nagyon elégedettek velem. Ez kellett ahhoz, hogy hasznosnak érezzem magam egy kicsit. Leálltam az ivászattal, rendbe tettem magam, és lett párom is. Hamarosan összeköltöztünk, megismertem a barátait, akik közül az egyik beajánlott álmaim munkahelyére.

Miért mesélem mindezt el?

Mert legyen bármilyen mélyen is az ember, mindig van kiút, remény, a semmiből is lehet hirtelen minden. Egy dolgot viszont keményen megtanultam: releváns kapcsolatok nélkül állást találni rosszabb, mint lottózni.