Érezted már úgy, hogy a világon senki sem szeret? A rokonok állandóan szapulnak, egy rendes, odaadó társ fogalmát csak hallomásból ismered, a barátok már régen nem keresnek.

20 éves vagyok.

Az én anyám is depressziós, és hála neki, szerintem én is kezdek az lenni, ha már nem vagyok az...

Engem leginkább az dühít, hogy számára a külvilág véleménye mindig mérvadóbb, mint az én érzéseim. Állandóan azzal piszkál, hogy mekkora a hasam (177cm/75kg vagyok, szóval igen, van rajtam felesleg, de már folyamatban van, hogy leadjam), mert ez egy lánynak nem illik (szégyell, csak ezt nem meri a szemembe mondani), ha nem kapok jó jegyet, akkor hisztizik, ha nem öltözök úgy ahogy azt ő elképzelte, akkor visszaküld átöltözni, ha nem öltözök át, elkezd bőgni, ugye azért, hogy mit mondanak róla az emberek, milyen anya ő, arról nem is beszélve, hogy a nővéremmel egész életemben kivételezett, ajándékot azt sem tudom, hogy mikor kaptam tőle, miközben a nővéremnek lesi a kívánságait, alig kérek tőle pénzt, de így is kolonc vagyok a nyakán (ezt legalább bevallotta a szemembe), és még sorolhatnám...

De most még nem tudok hova menni, egyelőre, még be nem fejezem a tanulmányaimat, addig muszáj otthon maradnom.

Ha azt nézzük, már megszoktam, egész életemben ez ment, csak néha, rosszabb napokon, amikor más bajom is van, nagyon kiábrándító tud lenni az élet.