Ha versenyeznek veled a lány testvéreid, nektek nem esik rosszul?

A szépség relatív. Kinek ez tetszik, kinek az.

Amúgy meg hagyd rájuk. Ha beszélnek róla, ne reagálj rá.

Persze, hogy rosszul esik, bár mi már kinőttünk belőle. De a kamaszkorunk végéig a nővérem minden alkalmat megragadott, hogy azt éreztesse velem, rosszabb vagyok nála, főleg külsőleg. Ha kedve szottyant, a tükör előtt odaállított maga mellé, és sorolta: "nézd, neked ilyen hülye szögletes szemöldököd van, nekem meg szép íves. Neked van ez a hülye bevágás a felső ajkadon, az enyém viszont ilyen szexi. Látod?" A legapróbb részletekig kritizált, olyan dolgokat, amik teljesen normálisak, mégis szörnyszülöttnek éreztem magam tőle. Ha valakiről megtudta, hogy ő jobban tetszik neki, feltétlenül közölnie kellett velem: "azt hallottam, hogy XY látott téged, és mondta Z-nek, hogy azért én jobb csaj vagyok".

Most mit lehet erre mondani? Minek ezt közölni? Ha valakinek tetszettem, megjegyezte: "hát még akkor ÉN hogy tetszenék neki". Nem tudok elképzelni ezekre más okot, mint azt, hogy bántson, méghozzá kegyetlenül. Különösen egy lányt, aki ráadásul abban a korban van, mikor mindenhonnan az ömlik rá, hogy a szépség a minden, és ha nem szép, akkor csak egy szánalmas kolonc a világ nyakán.

A barátnői, pasijai előtt is gúnyolt, cikizett, ha ők is beszálltak, együtt nevett velük rajtam. Ha a külső helyett a belső került szóba, akkor is csak nyominak, bénának, gáznak nevezett.

És hát az ítélete beteljesítette önmagát. Nem versengés lett ebből, mert sosem szálltam szembe, nem adtam vissza, helyette magamba fordultam. Elhittem neki, hogy ő fantasztikus, én pedig érdektelen, ócska selejt vagyok. Valószínüleg velemszületett módon is érzékeny alkat vagyok, de visszanézve úgy érzem, ez a folyamatos becsmérlés, megalázás volt a fő oka, hogy a viselkedészavar határait súroló reakcióim alakultak ki kamaszként a gátlásosságtól és a szégyentől.

Féltem a szemkontaktustól, a kortársaimtól, azt hittem, mindenki csak azt fürkészi, mennyi baj van velem, kigúnyolnak, kinevetnek a hátam mögött. Éveket töltöttem fiú nélkül. Ha valakinek tetszettem, el sem akartam hinni, azt hittem, csak be akar ugratni, hogy kiröhöghessen. Ezért hárítottam a közeledést, néha durván is, olyan voltam mint egy félelmében harapó kutya. Közben a nővérem istennőként tündökölt, nemcsak ellenálhatatlannak tartotta magát, de tényleg mindenki csorgatta a nyálát utána.

Azt hittem, ez a lehengerlő jónőség az egyetlen elfogadható létezési forma, nekem is ilyenné kell válnom, hogy szeressenek. De féltem tenni érte, nem mertem frizurát csinálni magamnak, sminkelni, pólónál nőiesebb ruhát felvenni, mert akkor nevetség tárgya lesz a szánalmas próbálkozásom. Néha a viselkedésemet próbáltam "jónősre" venni, persze látszott, hogy én sem hiszek magamnak, esetlen volt és kínos, acsak még rosszabb helyzetbe hoztam magam vele.

És tudod, mi a poén? Hogy nem csak hogy nem vagyok csúnya, a nővéremmel nagyon is hasonlítunk egymásra. Bár tényleg ő a szebb (alakra biztos, talán arcra is), vannak, akik még össze is kevernek minket. A legnagyobb különbség köztünk az önbizalmunk, az, amit gondolunk magunkról, ami sugárzik belőlünk.

Idő kellett, hogy megtudjam, mit is jelent a szépség, megtanuljam a helyén kezelni, és hogy rájöjjek: nincs is velem baj. Annyi idő, hogy közben felnőttem. Kb 25 éves koromig tartott. Bár most sem vagyok teljesen fesztelen és szupernőies, de jól érzem magam a bőrömben, boldog vagyok.

A nővéremmel már jóban vagyunk, sok időt töltünk együtt. Rájöttem, hogy a viselkedése mögött valamiféle testvérféltékenység (pedig nem volt mire, velem kevesebbet törődtek, igaz, velem nem is volt annyi baj, nem sok vizet zavartam, csakúgy nőttem, mint a gaz) és önértékelési zavar (nahát! neki? igen, bizony!) állt. Engem már nem bánt, de a jónősége és a visszajelzések ma is annyira fontosak neki, mintha attól tenné magát függővé. Kicsit sajnálom is, hogy nem lát magában más értéket, és ezt most nem gúnyból mondom.

Erről viszont, amit itt leírtam, soha nem beszéltünk. Soha senkinek nem beszéltem róla, még mindig szégyenérzettel tölt el. Elsírnám magam. Szerintem már ő is bánja amit tett, ha a képébe vágnám, mennyi fájdalmat okozott, ostorozná magát érte. Nem akarom ezt tenni vele.

Úgy gondolom, aki az egészen segíteni tudott volna, az egy szülő (az enyémek nem vették észre, vagy talán nem is akarták, távolságtartóak voltak velem), vagy egy jó barátnő (voltak barátaim, de előttük is szégyelltem ezt, nem tudták, mitől vagyok fura, de szerencsére nagyjából elfogadtak).

Néha, ha visszanézek, és mélyen belegondolok, sajnálom magam a tönkretett fiatalságomért, hogy elvesztettem, sosem kaptam meg a "legszebb éveim"-et. Lemaradtam róluk, és sosem jönnek vissza.

Szóval kérlek titeket, akik ezt olvassátok, mondjátok meg a csendes lányaitoknak, félszeg barátnőiteknek és visszahúzódó húgaitoknak, hogy szeretetre méltóak!