Mondanátok hosszú, szép idézeteket?

Férfiuról szólj nékem, Múzsa, ki sokfele bolygott

s hosszan hányódott, földúlván szentfalu Tróját,

sok nép városait, s eszejárását kitanulta,

s tengeren is sok erős gyötrelmet tűrt a szivében,

menteni vágyva saját lelkét, társak hazatértét.

Csakhogy nem tarthatta meg őket, akárhogy akarta:

mert önnön buta vétkeikért odavesztek a társak,

balgák: fölfalták Hüperíón Éeliosznak

barmait, és hazatértük napját ő elorozta.

Istennő, Zeusz lánya, beszélj minekünk is ezekből.

Hát aki megmenekült meredek vészből, valamennyi

otthon volt, túl háborun és a vizek veszedelmén;

őt egyedül, hitvesre, hazára hiába sovárgót

tartóztatta Kalüpszó nimfa, az isteni úrnő

barlang öblös ölén, mivel áhította urául.

És hogy az esztendők perdültén jött az az év is,

melyhez az istenek azt szőtték, hogy visszakerüljön

már Ithakába, a küzdelmektől nem menekült meg

még a szerettei közt sem. Az isten mind könyörült már

rajta; Poszeidáón egyedül gyűlölte szünetlen

isteni hős Odüsszeuszt, valameddig csak haza nem tért.

Csakhogy az elment éppen a távoli aithiopokhoz

- kik két részre oszoltan a szélső népe a földnek

s hulló napra tekint egy részük, más a kelőre -,

hogy bárány s bikaáldozatukból kapja a részét.

Ott ült ő, lakomának örülve, s a többiek ekkor

mind az olümposzi Zeusz palotájában gyülekeztek.

S köztük az emberek, istenek apja fogott a beszédbe;

mert gondolt a szivében a gáncstalan Aigiszthoszra,

kit ledöfött Agamemnón sarja, a híres Oresztész;

őrá emlékezve beszélt a haláltalanokhoz:

"Jaj, csak örökkön az isteneket vádolja az ember:

azt mondják, a csapás mind tőlünk jön, de bizony hogy

ostoba vétkeikért szenvednek a végzeten is túl;

lám, Aigiszthosz is Átreidész megkért feleségét

sorsa fölött elvette, s a visszajövőt meg is ölte,

tudta pedig meredek veszedelmét, hisz megüzentük,

Argoszölő Hermészt küldtük ki, a messzirelátót,

hogy le ne döfje a hőst, s feleségét meg sose kérje:

mert hiszen Átreidészt majd megbosszúlja Oresztész,

rögtön, amint fölserdül s vágyik az otthoni földre.

Hermeiász megmondta, de Aigiszthosz nem ügyelt rá,

bár a tanács jó volt; s most mindért lett lakolása."

Így szólt erre az istennő, a bagolyszemü Pallasz:

"Ó, miatyánk, Kronidész, fejedelmek legmagasabbja,

őt nagyonis méltó végzet teritette a földre;

bárcsak más is ekép pusztulna, ki így cselekednék;

csakhogy a bölcs Odüsszeuszért tépi a szívem a bánat,

messze szeretteitől aki búban tűri a sok kínt,

hullámvert szigeten, hol a tenger köldöke fekszik.

Erdővelboritott sziget, istennő a lakója,

lánya a fondorlelkű Atlasznak, ki a tenger

minden mélységét jól ismeri, tartja a roppant

oszlopokat, mik a földet, eget széttartva merednek.

Ennek a lánya nem engedi most a szegényt, a jajongót,

s bűvöli folyton lágy, hízelgőhangu szavakkal,

hogy többé Ithakára ne gondoljon; de Odüsszeusz

otthona fölszaladó füstjét bár, látni akarja

s halni kiván. S a te kedves szíved, Olümposzi, hozzá

még most sem hajlik. Hát nem tett néked Odüsszeusz

argoszi gályáknál kedvedre az áldozatokkal

tágterü Trója alatt? Mért sujtja szivedböl e düh, Zeusz?"

Erre a fellegtorlaszoló Zeusz válaszul így szólt:

"Lányom, ugyan míly szó szökkent ki fogad keritésén?

Hát tudnám-e feledni az isteni férfit, Odüsszeuszt,

őt, ki legelmésebb odalenn, legtöbbet is áldoz

mindig a tágterü égbe lakó örök isteni népnek?

Csakhogy a föld övezője Poszeidón, az haragossa

szűntelenűl, amiért Polüphémoszt megvakitotta,

isteni küklópszot, kinek ott legtöbb a hatalma

társai közt, s kit a nimfa hozott a világra, Thoósza,

meddő-tengeren-úr Phorküsznak a lánya, egy öblös

barlangban ki Poszeidónnal szerelembevegyült volt.

Akkortól Odüszeuszt föld rendítője Poszeidón

el nem emészti, de távoltartja az otthoni földtől.

Rajta viszont, most itt együtt leljük meg a módját,

hogy juthat haza végre; Poszeidáón a haragját

már tegye félre, hisz egymaga úgysem tud civakodva

minden öröklétű istennel szembeszegülni."

Így szólt erre az istennő, a bagolyszemü Pallasz:

"Ó, miatyánk, Kronidész, fejedelmek legmagasabbja,

hát ha a boldog olümposziaknak már ez a kedves,

hogy házába a bölcs Odüszeusz hazatérjen, elérjen,

küldjük el akkor az Argoszölő Hermészt, a vezérlőt

Ógügié szigetére, hogy ott kijelentse azonnal

annak a szépfonatú nimfának: biztos a döntés,

tűrőlelkü Odüsszeusz már haza kell hogy eredjen.

S én Ithakába megyek tüstént, hogy az ő fiusarját

jobban fölrázzam s a szivét megtöltsem erővel,

hívja a fürtös akháj népet gyűlésbe, s a házból

küldje a kérőket haza mind, akik ott szakadatlan

sűrü juhát s csámpásléptű barmát kaszabolják.

Aztán elküldöm Spártába, Pülosz fövenyére,

jó apjának jötte felől hogy hírt tudakoljon,

és őt is nagy hír hordozza a földilakók közt."

Így szólt, és gyönyörű saruját talpára csatolta,

ambrosziás, aranyos saruját, mely a tengeri úton

és a hatalmas földön vitte a szélfuvalattal;

fogta erős gerelyét, a hegyes rézzel hegyezettet,

súlyos, erős, nagy lándzsáját, mellyel leigázza

hősök hadsorait, haragossuk, erős atya lánya.

Útnakeredt, az olümposzi csúcsrol alászökkenve,

majd Ithakába megállt, Odüszeusz kapujának előtte,

udvari házküszöbön, markában a rézkelevézzel,

mint Mentész, ki barátjuk volt s fejedelme Taphosznak.

És a vitéz kérőkre talált tüstént, kik az ajtón

kívül, kocka vetésével, szivüket viditották,

ültek az ökrök bőre fölött, melyeket maguk öltek;

köztük a hírnökök és a serény szolgák raja sürgött,

voltak, akik keverőkben a bort vízzel vegyitették,

mások az asztalokat mosták lukacsos szivacsokkal

és elibük tették, vagy a sok-sok húst szeletelték.

Isteni Télemakhosz pillantott rá legelőször;

mert ott ült köztük, kedves szívét keserítve,

s látta derék apját lelkében, hátha betoppan

még valahonnan, e kérőket szétszórja a házban,

s tiszteletet kapván, házában uralkodik aztán.

Ezt képzelte a kérők közt, s meglátta Athénét;

ment egyenest kapujukhoz, mert bántotta a lelkét,

hogy vendége az ajtónál áll hosszan; eléállt,

megfogván jobbját, átvette az érchegyü dárdát,

és őt megszólítva, ilyen szárnyas szavakat szólt:

"Üdvözlégy, idegen, szivesen fogadunk; legelőször

végy lakománkban részt, azután mondd el, mi a célod."

Így szólt és bevezette: Athéné ment a nyomában.

És amikor bent voltak már a magas palotában,

mennyezetig meredő oszlophoz tette a dárdát,

szépregyalult kelevéztartó közepébe, ahol már

tűrőlelkü Odüsszeusz sok dárdája is állott,

s székre leültetvén, teritett szőttest is a székre,

mesteri műre, amelynek lábtól zsámolya is volt.

S vitte saját faragott székét oda, távol az összes

kérőktől, hogy a vendéget ne zavarja a lárma

s meg ne elégeljen sok dölyfös közt lakomázni,

és hogy messzeszakadt apjáról kérdeni tudja.

Hozta a szolgaleány a vizet s öntötte kezükre,

szép szinarany kancsót az ezüst tálkába ürítve,

hogy kezüket mossák, s a gyalult asztalt odatolta.

Majd meg a tisztes gazdasszony közibük kenyeret vitt,

és sok jó eledelt, s ami volt, osztotta örömmel;

mindenfajta husokból vitt pecsenyét a husosztó,

tálat emelve, s arany poharat tett mindjük elébe;

s töltögető hírnök lépdelt szaporán közelükbe.

S most a vitéz kérők jöttek befelé. Azután meg

széken, karszéken sorban mind megtelepedtek,

hírnökök öblítő vizet öntöttek kezeikre,

szolgálók kenyeret raktak kosarakba tetézve,

s minden borkeverőt peremig töltöttek az ifjak.

S ők kirakott kész étkek után kezüket kivetették.

Majd miután elverték végül az éhet, a szomjat,

akkor a kérőknek más gond kélt már a szivükben,

énekszó és tánc, mely a víg lakomák koronája;

hát gyönyörű kitharát helyezett a kezébe a hírnök

Phémíosznak, a kérők kényszerü énekesének.

Ő meg a húrba kapott s kezdett is zengeni szépen,

s Télemakhosz megszólította bagolyszemü Pallaszt,

hozzá hajtva fejét, hogy a többi ne értse, amit mond:

"Jó idegen, mondd, megharagudsz-é, hogyha kimondom?

Látod, ezeknek egyéb gondjuk sincs, lant szava s ének;

könnyü nekik, hisz a más vagyonát boszulatlan emésztik,

s néki fehér csontját valahol rothasztja a zápor,

míg a mezőn fekszik, vagy a vízben hányja a hullám.

Hisz csak látnák őt, hogy még hazatér Ithakába,

mindegyikük jobban sóvárgana fürge inakra,

mint bőségre, aranyra s a nagyszerü öltözetekre.

Csakhogy a rossz sors őt bizony elveszitette, nekünk sincs

már vigaszunk, ha beszéli is egy s más földi halandó,

hogy megjön; hazatértének már napja enyészett.

Most pedig áruld el nekem azt és szólj egyenes szót:

honnan jössz te, ki vagy? hol a városod és a szülőid?

míly bárkán jöttél ide, és Ithakába hajósok

hogy hoztak? s magukat kiknek vallják dicsekedve?

mert hisz hogy gyalog érkeztél ide, vélve se vélném.

S mondd nekem azt is el őszintén, hadd tudjam egészen:

most legelőször jössz hozzánk, vagy az édesapámnak

voltál már vendége, hiszen jártak palotánkban

jó sokan, és ő is forgott házába sokaknak."

Mondta az istennő ismét, a bagolyszemü Pallasz:

"Mindezeket neked én megmondom igaz szavaimmal.

Harcias Ankhialoszt vallom dicsekedve apámnak,

és a nevem Mentész, evezős Taphoszon vagyok én úr.

S most ide érkeztem bárkámon az embereimmel,

borszinü tengeren át idegenszavu néphez utazva,

mert Temeszába megyek rézért ragyogó vasat adni.

Bárkám meg kint áll, várostól távol, a parton,

Rheithron-öbölben, az erdős-lombos Néion alján.

És vendégi barátoknak valljuk mi magunkat

még az apákról; csak kérdd meg, ha kivánod, az agg hőst,

Láertészt, akiről mondják, hogy már soha nem jön

városotokba, de messzi tanyáján tűri a sok bajt,

vén szolgálójával, elébe ki étket, italt rak,

mindig, hogyha a fáradtság megszállja a testét,

míg viruló szőlősligetében csúszva botorkál.

Most idejöttem, mert mondták: már itthon időzik

édesapád; de talán elzárja egy isten az útját;

mert nem halt meg a földön az isteni fényes Odüsszeusz,

él, de körülveszi őt valamerre a tágterü tenger

hullámvert szigeten; a vad férfiak őrzik erősen,

harciasak, kik az elvágyódót el nem eresztik.

S most neked én kijelentem a jósszót, mit kebelembe

vetnek az égilakók, s amiről hiszem is, hogy igaz lesz,

bár jós nem vagyok és madarakhoz nem sokat értek.

Nem marad ő már hosszan a hőnszeretett honi földtől

messze, de még úgy sem, ha kemény vas nyűge nyügözné:

majd kitalálja, hogyan jőjjön haza, hisz leleményes.

Most pedig áruld el nekem azt és szólj egyenes szót:

néki magának, Odüsszeusznak szép szál fia volnál?

Mert a fejed formája s a szép szemed annyira rávall,

hisz sűrűn jártunk egymáshoz az édesapáddal,

még mielőtt Trójába elindult, merre a többi

legderekabb argív is eredt a nagyöblü hajókon;

attól kezdve apád nem látott, én sem apádat."

Remélem, elég hosszú. :)

"Ne áltasd magad téveszmékkel a szerelem felől. Nem lehet elintézni finom, úri módon, anélkül, hogy bepiszkítanád a kezed. Erő és bátorság kell hozzá. S ha nem bírod elviselni annak a gondolatát, hogy bemaszatold a szép, tiszta lelkedet, akkor inkább hagyd a fenébe az egész életet, és eredj el szentnek. Mert akkor úgysem válnál be soha emberi halandónak. Vagy a túlvilágot választjuk, vagy ezt itt."

(John Osborne)

"A legfontosabb dolgokat a legnehezebb elmondani. Ha ezekről beszélsz, nevetségesnek érzed magad, hiszen szavakba öntve összezsugorodnak - amíg a fejedben vannak, határtalannak tűnnek, de kimondva jelentéktelenné válnak. Ám azt hiszem, többről van itt szó. A legfontosabb dolgok túl közel lapulnak ahhoz a helyhez, ahol a lelked legféltettebb titkai vannak eltemetve, irányjelzőként vezetnek a kincshez, amit az ellenségeid oly szívesen lopnának el. Ha mégis megpróbálsz beszélni róluk, a hallgatóságtól csak furcsálló tekinteteket kapsz cserébe, egyáltalán nem értenek meg, nem értik, miért olyan fontos ez neked, hogy közben majdnem sírva fakadsz. És szerintem ez a legrosszabb. Amikor a titok nem miattad marad titok, hanem mert nincs, aki megértsen."

(Stephen King)

"Aki szeret, az nincs többé egyedül, mert az, akit szeret, mindig jelen van. Aki szeret, az már nem akar többé a saját élete központja lenni. Engedi, hogy életének más legyen a középpontja, és ezt nyereségnek és boldogságnak érzi. Feladja önmagát. Olyan lesz, mint egy nyitott kéz, amely kapni akar. Aki szeret, annak van bátorsága ahhoz, hogy olyan legyen, mint akinek szüksége van valamire." (Walter Trobisch)

- Isten veled - mondta a róka. - Tessék, itt a titkom. Nagyon egyszerű: jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan. - Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan - ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse. - Az az idő, amit a rózsádra vesztegettél: az teszi olyan fontossá a rózsádat. - Az az idő, amit a rózsámra vesztegettem... - ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse. - Az emberek elfelejtették ezt az igazságot - mondta a róka. - Neked azonban nem szabad elfelejtened. Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél. Felelős vagy a rózsádért... - Felelős vagyok a rózsámért - ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.

(Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg)

"A szerelem olyan, mint a kábítószer. Eloször eufóriába esel, és teljesen átadod magad az érzésnek. Aztán másnap többet akarsz. Még nem váltál függové, de annyira jólesett az az érzés, hogy azt hiszed, ura tudsz maradni a helyzetnek. Ha két percre eszedbe jut a szeretett lény, hát három órára elfelejted. De aztán szép lassan rászoksz, és teljesen függové válsz. Ekkor már három óráig gondolsz Rá, és csak két percre tudod elfelejteni. Ha nincs a közeledben, ugyanolyan rosszul érzed magad, mint a drogos, aki nem kapta meg az adagját. És ahogy a drogos képes lopni és megalázni magát, hogy megkapja, amire szüksége van, Te is bármit hajlandó volnál megtenni a szerelmedért."

(Paulo Coelho)

"Szép volt, mint egy rét, ha átsuhan rajta a szél. Az élet lüktetett benne... A régi, érthetetlen, megfejthetetlen talány. A parányi magban megvan már az egész fa gyökerestül, lombostul, koronástul, ahogy majdan virágba borul egy szép áprilisi napon. Egy szerelmes éjszakából, egy csepp plazmából bontakozott ki ez a két váll, ez a szem, ez az arc és újabb csoda, hogy milliónyi lény közül éppen vele kellett találkoznom... Annak a csepp plazmának már megvolt a rendeltetése, hogy évek múltán felém jöjjön."

(Erich Maria Remarque)

"Egy sor dolog a fájdalmassága, látszólagos fölöslegessége ellenére sem hasztalan. Meg kellett történniük velünk ahhoz, hogy általuk kevesebbnek, értékesnek lássunk valami mást, esetleg ugyanazt, jobb szemszögből. Az óvatos érzelmi életnél nincs rosszabb."

(Vavyan Fable)