A hívott szám sajnos nem kapcsólható. Kérem a sípszó után hadjon üzenetet! (? )

A vaddisznó (Sus scrofa) az emlősök (Mammalia) osztályába a párosujjú patások (Artiodactyla) rendjébe és a disznófélék (Suidae) családjába tartozó faj.

A vaddisznó elterjedési területe óriási, felöleli Eurázsia egészét, Ázsia déli részét és Indonézia szigeteinek egy részét is. Korábban élt a Brit-szigeteken is, de innen már kiirtották. Elterjedési területe Marokkótól keletre egészen Egyiptomig terjedt, felölelte az Arab-félszigetet, egész Európát, a Közel-Keletet, Közép-Ázsiát, Szibériát, Indiát, a Hátsó-indiai félszigetet, a Maláj-félszigetet, Kínát és Japánt is. Az indonéz szigeteken keletre egészen Flores szigetéig őshonos. Északon felhatol Skandinávia déli részéig és Dél-Szibériáig. Számos szigeten előfordul, ahol sok helyütt helyi alfajai alakultak ki, mint Szardínián, Korzikán, Srí Lankán, Hajnanon, Tajvanon vagy az Andamán-szigeteken.

Afrikában korábban a Szaharától északra mindenütt előfordult. Mára az afrikai alfajok száma nagyon megcsappant. A korábban Törökország déli részétől egészen Izraelig, valamint Egyiptom északi részén és Líbiában élő Sus scofa libycus és a Szudánban és Egyiptom déli részén élő szennárdisznó (Sus scrofa sennaarensis) mára kihaltnak tekinthető. Az Atlasz-disznó (Sus scrofa barbarus), mely Marokkó, Algéria és Tunézia területén, elsősorban az Atlasz-hegységben fordul elő, szintén nagyon ritkává vált. Mára az Arab-félszigeten is csak a legészakibb területeken élnek vaddisznók.

A vaddisznóknak nincs különleges igénye élőhelyükkel szemben. Csak a minden búvóhely nélküli, teljesen nyílt területeket és a hegyek magas részeit kerülik. Angliából a középkorban kiirtották, de néhány éve vaddisznó-farmokról kiszökött példányokból szabad területen élő állomány kezdett kialakulni. Jelenleg az angliai létszáma rohamosan növekszik. A Skandináv-félszigeten továbbra sem fordul elô. Elterjedésének északi határa nagyjából a 30-40 cm-t meghaladó tartós hótakaró határával esik egybe.

Annak ellenére, hogy vadászatuk Európában mindenütt intenzív, a vaddisznó állományok terjeszkedése, növekedése és ebből eredő - főleg mezőgazdasági kártétele - folyamatosan növekszik.

Ezen felül az állományok évről évre meglehetősen erősen változnak, így nagyon nehéz pontos képet rajzolni a faj elterjedéséről. Jelenleg nagyjából követi a kiterjedt erdőségeket, ahol az állatok védelmet és táplálékot találnak. A legkedvezőbbek kétségkívül a nedves talajú lombos és elegyes erdők, ahol a vaddisznó könnyen túrhat táplálék után, de fontos számára a nagy őszi tölgy- és bükkmakktermés is. Korábban bizonyára a ligeterdők voltak a vaddisznó elterjedésének középpontjai, de ezt az erdőtípust a mai Közép-Európában jószerivel teljesen kiirtották. A ligeterdőket a síkságon és a középhegységekben a fenyvessűrűségek helyettesítik, ide tudnak a disznók visszahúzódni, és ezek biztosítják, hogy ez a vad minden üldözés ellenére még mindig eredménnyel meg tud élni a kultúrterületeken. Hazánkban a vaddisznó nagyon elszaporodott, bevette magát a nádasokba is, de éjszakánként a fővárosban (a budai oldalon) is lehet találkozni vele.

A szarvasmarha (Bos primigenius vagy Bos taurus) párosujjú patás állat, kérődző. Háziasított alakja a házi szarvasmarha vagy házimarha, amely a ma már kihalt őstuloktól (Bos primigenius primigenius és Bos primigenius namadicus) származik. A házi szarvasmarhák genetikai állományuk alapján két alfajba sorolhatók, az Ázsia nagy területén elterjedt úgynevezett "brahman" típusnak vagy zebunak vállpúpja van (Bos primigenius indicus), míg a világ többi részén a púp nélküli közönséges szarvasmarha (Bos primigenius taurus) a megszokott. A házi szarvasmarhát korábban az őstuloktól eltérő külön fajnak tartották (Bos taurus).

Elnevezései

A hím állatot bikának, a heréltet fiatalon tinónak, később ökörnek, a nőstényt tehénnek, a még nem ellett nőstényt üszőnek, a nem ivarérett fiatal állatot borjúnak hívják.

Fő típusai

A kettőt az őstulok két különböző változatából háziasították (Bos primigenius primigenius és Bos primigenius namadicus), amelyek a legfrissebb kutatási eredmények alapján mintegy 250 000 éve váltak el egymástól. A zebu főleg Dél- és Kelet-Ázsiában terjedt el.

Küllem, illetve hasznosítás alapján is két típust különböztetünk meg. Az első a zömökebb, tömörebb hús- és igásmarha, a másik a könnyedebb, elegánsabb tejelő fajták típusa.

Hasznosítás [szerkesztés]

Ugyan a szarvasmarhát leginkább tej- és hústermelésre használják, a gépesítés előtt jelentős volt az aránya az igavonásban is, ezenkívül felhasználják a tülkét, valamint a bőrét is.

A Newcastle-i Egyetem munkatársai 516 tejtermelő megkérdezése nyomán kimutatták, hogy a tehén több tejet ad, ha a gazdája a nevén szólítja, mint ha csupán a csorda részeként kezelnék.[1]