Mit utálsz az életedben?

Én nem fogalmaznék így, hogy utálok bármit is, de vannak dolgok, amiket nem szeretek:

1. 26 évesen még mindig problémás a bőröm.

Lassan előjönnek az első ráncaim, és ezzel párhuzamosan még mindig nem tisztult ki az arcom. Már mindent kipróbáltam, egészségesen étkezem és sportolok, de sajnos valószínűleg csak az évek fognak segíteni. Rengeteg idő és pénz elmegy ezzel feleslegesen, arról nem is beszélve, hogy smink nélkül nem szívesen mozdulok ki emiatt. Vannak drága kozmetikai kezelések, amik szintén segíthetnének, de azokat nem tudom magamnak megengedni.

2. Folytatva a gondolatmenetet, még mindig nem keresek annyit, amennyi megadná számomra azt az életszínvonalat, amin élni akarok.

Tudom, hogy ez neurotikus gondolat, de nagyon várom azt a pillanatot az életemben, amikor az élelmiszert már nem az ára alapján kell kiválasztanom. Természetesen ugyanez igaz minden másra is.

3. A fenti okból következik, hogy még nem voltam szinte sehol.

Nekem nem adatott meg a gazdag család, szóval a környező országokon kívül kvázi sehol nem voltam még. És nagyon úgy fest, hogy még pár évig nem is leszek...

Tudnék még sorolni dolgokat, de összességében nekem a fő problémám az, hogy még nincs elég pénzem.

Van egy hosszú listám arról, hogy mi mindent szeretnék majd akkor, amikor ez változik és tűkön ülök, hogy végre elkezdhessem kipipálni. Egyébként ettől függetlenül boldog embernek mondanám magam, és tudom, hogy a pénz nem boldogít, de a dolgok, amiket venni tudnék rajta, igen...

Ha részletesen nézem:

A külsőm nem szeretem. Nem utálom, megbékéltem vele.

De sajnos ocsmány vagyok, ez rányomta a bélyegét a fiatalkoromra, a sok gúny miatt zárkózott lettem. Mindamellett alapból soha nem ment az ismerkedés, csajozás. Másoknak párjuk, családjuk van, én 32 évesen sehol nem tartok úgy érzem. Pedig szeretnék családot, gyereket.

Karrier szintén sehol nincs.

Nem keresek rosszul, de kiemelkedően sem, olyan elvagyok szint. Kicsit tudok félretenni, eléldegélek. De érzem, hogy ebből így soha nem leszek előrébb, soha nem érem el azt a szintet amit szeretnék.

Ami nagy fájdalmam, hogy nincs igazán "otthonom".

Albérletben lakom, sokáig lakótársakkal laktam, most is elég érdekes az egész. Sajnos kiszolgálztatva érzem magam. Lakást nem tudok venni, maximum olyan helyen, ahol nem lennék boldog, hogy ott élek.

Örökségem semmi. Apám alkoholista volt, se pénz, se szeretet. Örököltem öcsémmel és anyámmal utána a házat. De azzal se tudok mit kezdeni, mert ők élnek benne én 3 havonta járok arra.

Amit utálok igazán, az a munkahelyi környezetem. Sajnos tipikus kibeszélős, rosszindulatú köcsögökkel vagyok körbevéve. ÉS igazából semmi motivációm nincsen, lehet rám férne valami frissítés.

A fentiektől függetlenül, nem mondom, hogy nagyon rossz életem van.

Hiszen vannak barátaim, van hobbim, van ami éltet. Ha elengedem a magam "démonait" akkor igazából van hol laknom, csinálhatok amit akarok. Van lakás, még ha csak albérlet is. Van autó, még akkor is ha céges.

Igazából néha úgy vagyok, hogy rosszabbnak látom a világot, mint amilyen.

Hiszen ha azt nézem, 26-27 évesen kezdtem dolgozni, nulláról indulva.

Ahhoz képest biztos keresetem van, tudásom, 32 évesen ott vagyok, hogy ha nem is nagyon jó helyen, de egy kis lyuk lakást fogok tudni venni.

Igazából valahol nekem az önállóság érzése kell, és az hiányzik. Alkoholista apa melett nőttem fel, mindig el voltam nyomva, ki voltam közösítve, mindig másokra voltam utalva. És igazából azt szeretném érezni, hogy a magam ura vagyok.

Azt utálom, hogy mindenben más vagyok, mimt a többi ember és emiatt mindenki ott tapos belém, ahol csak tud.

Ezen kívül azok a sérelmeim is megkeserítik az életemet, amiket sehogy nem tudok elfelejteni. Egyszerűen nem tudok és már nem is akarok tovább lépni.

Ezen kívül a kinézetemet és bizonyos testi adottságaimat is rühellem.