Volt már olyan, hogy hozzátartozótok/ismerősötök halálánál inkább megkönnyebbültetek, mint hogy szomorúak lettetek volna?

Igen, egy közeli rokont egy baleset után újraélesztettek, de az agya erösen sérült, semmit nem tudott magáról, mesterségesen táplálták, lélegeztették, de elvileg élt.

Akinek jogában állt, ö azt nyilatkozta, hogy ha netán újra leállna a szive, nem éleszthetik újra, ami kb két hét múlva meg is történt.

Mindenkinek nagy könnyebbség volt, korábban egy nagyon aktív, családszeretö, kommunikatív ember volt, ilyen élöhalottként látni borzasztó érzés volt, és mindenki biztos volt benne, hogy ha lenne rá lehetösége dönteni, ö sem akart volna így maradni.

Igen, mamámnál. Tüdődaganatos volt amit műtöttek, de áttétes lett agyban. A sugárkezelésektől viszont teljesen elsorvadt az agya és az utolsó fél éveben vegetált, ágyhoz volt kötve otthon, pelenkázni kellett. Már nem ismert meg senkit, nem tudott beszélni sem.

Előtte egy mosolygós, kedves, beszédes, folyton jövős-menős nagyi volt, borzasztó volt úgy látni és végignézni a folyamatot amikor 80 kilóról 35 kilósra fogy és fokozatosan tűnnek el az emlékei, plusz hallucinált is.

Neki megváltás volt a halál. :(

Apai mama.

Az utolsó hónapjai kemények voltak, és végig kórházban töltötte őket. Pontosabban egyikből küldözgették a másikba.

Nagyon rossz állapotban volt, ijesztő, üveges és üres lett a tekintete, állandóan pelenkázni kellett, abszolút nem érezte, hogy mikor kellett a következőt feltenni, mozogni nem akart, emiatt veszekedtek is vele elég sokszor. Összevissza beszélt, néha nem tudta hol van és mi történik vele, dolgok estek ki. Teljesen leépült, és látszott rajta, hogy ő már régen feladta.