Baj, ha valaki nem pozitív?

Hát ez nyilván attól függ hogy mennyire "negatív " az illető. Lehet neked átlagosnak és nem tűnik soknak sem igazából amiről beszélsz ( nyomasztó dolgok blablabla) de másoknak lehet már túl sok .

Én egy nagyon optimista, pozitív ember vagyok. Tudok beszélni problémákról, rossz dolgokról, nyomasztó dolgokról. De alapvetően az ilyesmi lehúz az életről kB, ezért ezekkel a témákkal úgy vagyok hogy oké, vesézzük ki 1x aztán lapozzunk és törekedjünk a megoldásra a szépre, a jóra.

Nem szeretek hosszan merengni mindenféle negatív dolgon stb

Mások vagyunk. Így van akinek már sok lehet az ami szerinted nem sok. Ugyanúgy ahogy én is sok lehetek másoknak az optimizmusommal

Nálam rossz pont, ha nagyon optimista valaki, mert ez sokszor az érzelmek, sőt a tények elnyomásával jár.

Én igyekszem realista lenni, ha fáj, hagyom fájni, ha kell, káromkodom, ha kell, sírok, ha nem jó, kimondom, hogy nem jó. Szeretek panaszkodni, ha kell, csak annyi, hogy egy beszélgetés ne csak rólam szóljon és meghallgatom más panaszát, csak annyi, hogy egy beszélgetés ne csak róla szóljon.

Viszont igyekszem megoldásokat találni a problémákra, ahol nincs olyan, ott B-tervet, vagy más célt tűzök ki.

Nagyon gyakran látom, hogy elvárás az optimizmus (toxikus pozitivitás), pedig aki 5 perc panaszkodástól kikészül, az saját maga se kiegyensúlyozott.

Egyik véglet se jó amúgy, nem építő.

Ezért se szeretem az új megnevezéseket, mint "pozitív", "negatív", például mert a lényeg, a realizmus hiányzik (ha fáj, akkor fáj, "meggyászolom", majd, akár már közben jön a B-terv).

A mozdonyos, alagutas vicc csak egy vicc, de találó.

Azonban azt látom, hogy az emberek nem mernek szembenézni az érzelmeikkel és a nehézségeikkel.

Nagyon sokszor tapasztalom, hogy tényeket nem szabad kimondani sem (nemhogy 60 másodpercig panaszkodni, hanem kimondani sem), mert sokakat triggerel.

Az emberek félnek szembenézni a dolgokkal, beleállni a dolgokba és nem kiegyensúlyozottak.

Ha azok lennének, ki szabadna mondani, ha valami rossz és pl rajtam kívül álló ok, de érint (pl politika), ezért olykor pár percig szomorú, ideges vagyok miatta. Vagy ki szabadna mondani, hogy ezt vagy azt kénytelen vagyok elengedni (pl munkahely, sportcél), de igenis 2-3 hétig fájni fog.

Engem is pesszimistának tartanak, pedig karriert váltottam jó munkáért, dolgozom a mentális gondomon, dolgozom azon, hogy otthonülős szingliként mégis rávegyem magam programokra/legyenek ehhez ötleteim, kilépek a komfortzónámból, dolgozom a rossz egészségi állapotomon stb.

DE ha valami szr, sohasem mondom rá azt, hogy jó. A szr az szr. Csakhogy idővel valóban javítani kell rajta (pl egészségi állapot), vagy találni mást (pl célok). De addig is szr és pont.

A toxikus pozitivitás világában élünk.

Nem, sőt, szerintem az a probléma, hogy valakinek nem elég, hogy (akár a "barátai" vagy a családja előtt is) el kell fojtania a szomorúságát, aggodalmát, kétségbeesését, dühét, haragját, sőt, akár azt is, ha egy szerettét gyászolja - hanem még minden marhaságon röhögcsélnie kell meg mindenre rá kell csodálkoznia, hogy milyen gyönyörű dolgok vannak a világon, és milyen hálás lehet azért, amije van. Különben egyből megkapja, hogy milyen negatív, megkeseredett görcs...

Sok helyen ezt látom sajnos, én is tapasztalom.