Mi lenne az első lépés?

Előre leszögezem, hogy hosszú lesz, ki kell adnom magamból a gondolataimat.

Az életem nagy részében három tulajdonságom miatt szenvedtem, most is szenvedek: döntésképtelenség, önbizalomhiány, s az önrombolás. Egyáltalán nem ott tartok, ahol tartanom kéne s nem látom a végét. Mind a szakmai értelemben, mind a magánéletemben olyan helyzetben találom épp magam, ahonnan keresem a kiutat.

Marketingesként dolgozom már évek óta, de sose éreztem a magaménak, csak bizonyos részeit szeretem, a legtöbb feladatot a hátam közepére se kívánom. Az említett tulajdonságok miatt meg kialakítottam egy állandó stressz helyzetet.

Két részből áll ez a helyzet: az elején az imposztor szindrómával küzdök, s azon görcsölök, hogy nem vagyok odavaló. Minden hibámat felnagyítom de nem is merek kérdezni, vagy attól félek, hogy nem tudok mit kérdezni, vagy attól, hogy annyira alap, hogy már az elején hülyének leszek titulálva. Nem is merek beszélni olyannal, aki nem beszélt még velem, nehogy megzavarjam a munkájába, aki meg hozzám beszél munkahelyen, idővel én szűkítem le a válaszaimat, 1-2 mondatra, s általában nem kérdezek vissza ismeretlen okokból - várhatóan csak szokás - és ilyenkor azt szűrik le, hogy ők nem érdekelnek, pedig nem feltétlen van így. Idővel leáll a kommunikáció én meg általában kívülről nézem vágyakozva, hogy én is szeretnék poénkodni. Nagy ritkán csoportos hülyülésnél 1-2 poén ki is csúszik, de nem én vagyok az, akit keresnek az emberek ha bajban vannak, vagy poénkodni akarnak, kérdésük van, pedig szeretem azt a szerepet.

Viszont nagyon sok energiát el is vesz tőlem a kommunikáció, szeretek elvonulni és kell is, hogy feltöltődjek.

A második része az, hogyha már sokáig dolgoztam a helyen, akkor a fent említett okok miatt elkezd érdektelenné válni a meló, inkább nyűg, s ha nyűg valami, azzal nem szeretek foglalkozni. Elkezdek halasztgatni, kifogásokat keresni, pedig nem az van alapvetően, hogy nem szeretném megcsinálni, hanem vagy nem tudom hogy kell, s már túl késő rákérdezni, vagy olyan nyűg, ami energiát vesz el, s belegondolni is fárasztó, ezért a nyakamon hagyom amíg más meg nem csinálja, vagy nem kényszerít arra, hogy megcsináljam. Most is a melóhelyen több olyan projekt van ami több napot, vagy hetet csúszik e miatt. Ilyenkor persze a miatt aggódom, hogy nehogy kirúgjanak, ami jogos lenne a részükről, de nincs B tervem, mert nincs diplomám.

Térjünk is át a tanulmányaimra. Ott is vannak bajok. Két egyetemet is elkezdtem, de mindkettőt abbahagytam, mert 1) megváltoztak a céljaim, azaz épp más kezdett érdekelni. 2) Ott is előjött a kisebbrendűség érzete, mert a kullogók között szerepeltem végig, ott is azt hittem a hülyék közé tartozom, pedig nem kellett volna. Az átlagos diákok és köztem csak annyi volt a különbség, hogy ők vették a fáradtságot és tanultak, míg én filmeztem, neteztem, és abban a hottben éltem, hogy mint mások, nekem is meglehet az ötös tanulás és puskázás nélkül. Azóta belátom, hogy tévedtem, s a legtöbb ember igenis készül, mégha ciki is bevallani másoknak, s ha nem akkor puskázik.

Most ott tartok, hogy jó lenne valamit elvégezni mint példaul a molekuláris bionika, vagy 3D animáció, de ezekért se teszek semmit. Egyrészt nem tudom eldönteni, hogy mi a fenét akarok, mert nincs olyan amit szívesen csinálnék 4-5 évnél többet, de e mellett nagyon sok minden érdekel. csak annyira nem, hogy rászánjak x évet. E miatt az egyetemet se akarom elkezdeni, mert mi van ha az lesz mint az első két alkalom, azaz elhagyom a szakot?

Legszívesebben vállalkoznék több területen egyszerre, de kiépült egy kis szociális fóbia, vagy nem tudok beszélgetést kezdeni, vagy nem akarok, îgy a neteorkingelés is nehezen megy, mert előbb utóbb elpártolnak tőlem az emberek két okból: vagy hülyének/ lustának hisznek a fent említett viselkedések miatt, vagy épp unalmasnak, mert a kommunikációmmal rengeteg gond van.

Senkivel se tudom fenntartani a kapcsolatot. Előben csak-csak, de telón, chaten esélytelen. Kialakítottam azt a szokásom, hogy placeboként magam elől elfutok. Régi ismerősök keresnek, legtöbbször a miújság, hogy vagy kérdéssel. Ilyenkor, hogy magamnak se kell bevalljam azt, hogy nincs baráti köröm, az életem egy unalmas körforgás, bele se gondolok s lefagyok, 2-3 hétig nem válaszolok. Persze bele játszik ebbe az is, hogy sokszor el is felejtem, hogy írtak, de akkor is, csodálkozom, hogy 3-4 ember havonta, két havonta, felkeres.

Olyanok is vannak, akiket én keresek 2-3 havonta, s az örömmel beszélnek akkor, szívesen is találkoznak is, de sterintem csak illedelmesek, ha én nem keresem őket, ők nem keresnek. Ebből azt tudom leszűrni, hogy nem érdeklem őket s abba belefáradok, hogy mindig én keressek valakit. Várhatóan unalmas vagyok vagy szellemileg nem stimulálja őket a beszélgetés annyira, hogy folytassa.

Pedig nem mondanám, hogy unamlas ember kennék, csak néhány szokásom az. Utálom a házimunkát, s utálom hogy heti 1-2szer minimum kellene, mert nem szeretem a monotonitást, unalmas, hogy minden héten meg kell ismételnem. A mosás is ilyen, 2-3 napig száradnak a ruhák, mert olyan sok energiát elvesz belőlem, az a tudat, hogy 1-2 napja már megtettem, hogy halasztom és hagyom őket amíg nem zavar annyira a helyhiány, hogy eltegyem.

Viszont van sok hobbi, ami szintén elveszi az időm. 5 nyelven tanulok egyszerre, mert nem tudok csak egyre koncentrálni. Ezzel csak az a gobd, hogy nem tudom felfejleszeni egyiket se igazán. Japánul anyanyelvi szinten tudok, mert ott éltem 9 éves koromig, angol is C1, de mindkettő sokat romlott, sokszor nem is jutnak eszembe alap szavak. Magyarom iszonyú, ahogy itt is olvashatjátok, rengeteg hibát végzek, többen meg is kérdezték már, hogy magyar vagyok e egyáltalán, mert élőben sokszor magyartalanul fogalmazom. Ez azért fáj, mert magyar vagyok, itt születtem (kb 1 évesen költöztünk ki), és illene tudnom magyarul megszólalni. Gyerekkoromban viszont lusta voltam, akkor kint akartam játszani a kertben, s nem ezzel foglalkozni, ezért csak 9 éves koromban voltam kezdtem Magyarországon iskolába járni. Az arab-orosz-spanyol tudásom meg A1 szintűnek mondható, arabul még talán annyi se, mert csak 4 hónapja kezdtem.

E mellett sportolok, több sportot űzök: karate, tenisz, kosár, bicikli.

5 éve feljesztem a saját animációs vígjátékomat, de egy rész sincs kész, mert hol a karaktereket fejlesztem, hol a világjukat, hol a sztori ívét. Festek is, főzök is, mégse tudok ezekről beszélni.

Ezekkel a gondolatokkal majd pszichológushoz fogok fordulni, de ehhez még kell pár lépés. Elsősorban az kellene, hogy a megfelelő szakembert megtaláljam, de a keresésig se jutok, mert a munka, sport, hobbik mellett nem jutok el oda, mert elfelejtem, vagy mert inkább azokkal foglalkoznék aznap.

Hogy lépek ki ebből? Mi lenne az első lépés amit tehetnék a felé, hogy elégedett legyek az életemnel, legyen baráti társaságom, kielégítő munkám, ahol nem csak lehúzom az embereket?