Talán ennyi elég volt?

(23/F - bocsánat a hosszú írásért, de ha valaki elolvassa, annak köszönöm)

Már maga a kérdésem kiírása is határozatlanságot sugall belőlem: Fogalmam nincs hogy mit kezdjek az életemmel. Nem érzek semmit. Minden közömbös, egyre butább vagyok, egyre kevésbé tudok odafigyelni a dolgokra, egyre kevesebb érzelmeim és reakcióm vannak a történésekre. Két igaz hajlandóság van az elmémben: A munkám okozta frusztrációm, és a barátnőm iránt érzett szeretetem, és egyben bűntudatom.

Egy ugyanazon útkereső vagyok mint sokan mások, de úgy gondolom túl sok busz ment már el mellettem. Fiatal vagyok, ki kellene robbannom az energiától, építkeznem kéne, és a gyakorlati életben érvényesülnöm.. de valahogy soha nem éreztem azt, hogy igazán élnék. Itt nem a kicsapongásról van szó. Egyszerűen az életem 90%-ában hidegen hagyott minden. Nem éreztem hogy tanulnom kell, nem érdekel semmilyen szakma, nincs kedvem "túlélni" ezt a rendszert. Minden amit szerettem egyre közömbösebbé és unalmasabbá vált az idők során. Lusta is vagyok. Nem értek semmihez, nem tanított meg senki semmire, nem tanultam semmit. Nincs egy épkézláb fortélyom, amiben jeleskednék. Nincs bennem semmilyen akaraterő.. A sportolást rohadtul unom, a dallamok amelyek egykor majdhogy megríkattak már csak bambán, taps nélkül szállnak a levegőben.

2012-ben erős depresszió szerű állapotban voltam. Öngyilkos akartam lenni. Ezen sikerült felülkerekednem, hisz mindenkinek több esélye van, igaz? Volt pár fontos barátom, akikkel már nem tartom a kapcsolatot. Vagy ők nem keresnek, vagy én vagyok egyszerűen annyira zsibbadt, hogy semmi kedvem nincs az emberekhez. Ülök egy széken, merengek magam elé, és nincs bennem semmilyen gondolat. majd ha belegondolok.. a barátnőmet is lehet tönkre tettem. Ha akkor véget vetek az életemnek, lehet most egy sokkal jobb emberrel lehetne mint én, lenne komolyabb egzisztenciája - hasonló hozzám. Viszont ő sokkal erősebb nálam.. van akarata, céljai, csak nem hiszi el magáról. Én már nem tudok senkinek adni semmit. Az anyámmal való kapcsolatom is fura, mert úgy látom hogy segíteni akar, de valamilyen oknál fogva nem akarom elfogadni a segítségét. Pedig soha nem volt semmi bajom vele. Nem érdemli ezt senki. Egy hálátlan, zsibbadt, unott, semmilyen figura vagyok aki egyre frusztráltabb, és fogalmam nincs hogy mit csináljak. Pszichológus nem játszik, voltam már, és előtte önvédelmi reakcióként magabiztos és normális voltam (amin nem tudtam változtatni). A legtöbb ember egyébként kedvesnek tart, mert nem akarok ártani senkinek, nagy bennem az empátia is.

Manapság sokat gondolkodom azon, hogy talán ennyi elég volt? Elég volt a gyönyörből, a feketéből? A munkám miatt jelenleg nagy áldozatot hozok a körülöttem lévőkért (saját eszemtől már rég otthagytam volna, de maradok hogy alázzanak tovább és szenvedjek a fizetés miatt. Nehéz az anyagi helyzetünk, és nincs más munka a környéken.)Anyám nem azt érdemli hogy egy magába forduló szorongó, semmire kellő gyereke legyen, és barátnőm sem érdemli meg hogy egy idegbajos, mihaszna figurával legyen. És még csak nem is arról van szó hogy gyűlölnék mindent. Annyi gyönyörű dolog van ebben a világban, hogy az elképzelhetetlen. Szeretném érezni a szép dolgokat, de egyszerűen nem érzékelek semmit. Csak barátnőmmel tudom jól érezni magam, de nagyon hamar megsértődünk egymásra, manapság főleg az én hibámból adódva. Nem akarok öngyilkos lenni, és tippeket sem kérek, és valójában a kérdésemmel kapcsolatban sem tudom, hogy mit akarok..

Sajnálom ha valakinek elraboltam az idejét. Ez egy segítség kérés a világ felé, bármennyire jellegtelen is.