Elmesélnél röviden az élettörténeted?

Majd én. :D

Megszülettem, imádtam suliba járni, voltak barátaim, jól tanultam, aztán rákos lettem szóval kihagytam másfél évet, de magántanuló voltam. Most gimibe járok, imádom az életemet, szeretek küzdeni és célom, hogy segíthessek minél több embernek és pozitív legyek mindig. :)

16/l

Apámat sosem ismertem, születésem után elhagyta anyámat és értelemszerűen engem is. Óvodában már tudtam olvasni, összeadni, kivonni, ezért azt hitték itthon, valami csodagyerek vagyok (ez amúgy komolyan ekkora nagy dolog ilyen idős korban?). Általánosban megaláztak, kinevettek, kiközösítettek, mert kövér voltam, és úgy nagyjából innentől kezdődött az, hogy semmi nem érdekelt. Se a jelenem, se a jövőm, csak a múlton rágódtam. Középiskolában rájöttem, hogy a barátságnak semmi értelme, és nekem sincs szükségem barátokra (illetve fordítva is igaz). Nagyjából az volt a tervem ekkor, hogy csomó nyelven megtanulok és megtanulok hangszeren is játszani - egyik se jött össze.

Az egyetemet nagy elánnal elkezdtem, aztán hiába csúsztam egy évet, még mindig csak az számít, hogy görbüljön, és nem is akarok ezzel foglalkozni végül. Most már ott tartok, hogy 4 év alatt irgalmatlan mennyiségű diákhitel gyűlt össze, egy olyan diplomáért, amivel sokat nem tudok kezdeni (mesterre tuti nem fogok menni, nem ér annyit). Emellett dolgozok is most már hétvégente, amit szintén gyűlölök és reszketve, gyomorgörccsel indulok útnak minden pénteken és szombaton.

Sikerélményem nem volt, nincs, és vélhetően nem is lesz semmiben: a lányok (vagy 22 évesen már inkább mondjam azt, hogy nők?) nem foglalkoznak velem, mert még mindig kicsit dagi vagyok (igen, biztos hogy ezért - mi más lenne az oka?); jogosítványom nincs, pedig ha nem jön össze a diplomámhoz köthető munka, akkor járművekkel akarok foglalkozni; egyedül a hobbim volt az, ami lekötött és szórakoztatott és feledtetni tudta velem a magányt, de időhiány miatt most már az sincs. Tehát akkor most ott tartok, hogy tartozásom van, barátnőm sose volt, utálom a munkámat, utálom az egyetemet, nem érdekel semmi és félek az emberektől is. Sajnos a gyilkosság még az ilyen esetekben sem legális, pedig azokat a tetveket mindenki gyűlölte, akik ezt előidézték bennem.

(Szakavatottaktól kérdezném, ha már emo-estet tartok: vény nélkül kapható antidepresszáns létezik?)

Pár éve nagyon vágytam pár dologra, amit nem kaphattam meg. Nagyon fiatal korom óta eléggé zsibbadt, melankólikus vagyok, a gyakorlati életben nem találom a helyem.

Azon dolgok java részét amiért korábban epekedtem, könyörögtem értük, idővel megkaptam. Mégis zsibbadt, melankólikus, értetlen vagyok. A kérdés.. miért?