Ti hogy viselitek el egy fontos személy elvesztését? Hogyan dolgozzátok fel? (nem feltétlenül halálra gondolok)

Az élet változik. Egyszer majd meghalok, és a gyerekeim is, ha lesznek meghalnak majd, és nekik is a gyerekeik.

Semmi sem örök, ugyanúgy az emberi kapcsolatok se.

Ilyen az élet, változik, örökké áramlik, talán sosem áll meg. Dolgok elmúlnak, majd jönnek a következőek.

Titokban álmodozom. Arról, hogy az apám megkeres majd, hogy minden elszenvedett sérelem miatt bocsánatot kér és végre szeretni fog, mint egyetlen lányát. Mint mikor még kislány voltam.

Illetve elképzelem, hogy a kisöcsém továbbra is imádni fog engem és egyszer felnőtt korában megérti majd, miért léptem ki az életéből, miért szakítottam meg a kapcsolatot alkoholista apám manipulatív családjával.

Aztán a példaképeim, akiket képletesen elvesztettem, még mindig velem vannak az álmaimban. Sokszor ábrándozom róluk. Ha tanácsra van szükségem, képzeletben felkeresem őket. De tudom, a való életben sajnos nem érnének rá, vagy épp nem érdekelné őket. Hiszen nekik ott van a saját életük, családjuk stb... S én abba már nem férek bele.

Irtó rossz csalódni. Még rosszabb az az időszak, mikor elkezded megérteni az ok-okozati összefüggéseket, átlátod a helyzetet és eret vágnál, annyira fájdalmas e felismerés. A gyászhoz tudnám hasonlítani. Olyan, mint amikor egy részed örökre eltűnik az éterben. Ilyenkor egy kis időre tulajdonképpen azt érzed, meghalsz. Hiszen az a részed a lényed egészéhez tartozott mielőtt levált volna tőle, még ép volt és egészséges. De mikor leszakadt, egy darabja a lényednek vele halt.