Miért vagyok ilyen?

Kilencedikes lány vagyok, hetedik óta egy osztály vagyunk (hat osztályos gimi). Amikor ide kerültem, még egy rosszabb időszakomból lábaltam ki, a szüleim válása miatt. Mára nagyjából kihevertem.

Az utóbbi hónapokban (sőt, már tavaly is), azt vettem észre magamon, hogy szeretek segíteni az osztálytársaimnak, és annyira nem várok érte semmit, hogy elérzékenyülök, ha mosolyogva megköszönik. Még azoknak is szívesen segítek, akik bunkók voltak velem. Észrevettem közben, hogy így, ha én nyitok feléjük, és jószándékú vagyok, abbahagyták rólam a pletykálást. Kicsit olyan, mintha mindenki barátjává váltam volna. Az osztályom hozzászokott, hogy ha nem értenek valamit (én szeretek tanulni, általában értek is mindent), vagy valami bajuk van, segítségre van szükségük, fordulhatnak hozzám, mert sosem fogom elhíresztelni, hogy "XY teljesen hülye matekból!", vagy ilyesmi. Jó érzés, hogy mindannyian bíznak bennem, és annyira boldog vagyok, amikor mernek hozzám fordulni, ha valami gondjuk van. (Ez visszafelé nem működik, mert nem szeretem terhelni az embereket a saját problémáimmal.)

Ez mind szép és jó, de elgondolkoztam rajta, hogy a legtöbb embertől azt hallom, ő nem akar segíteni, mert nincs belőle haszna, vagy ha valakiről megtud valamit, azt elhíreszteli. Úgy látom, ez a többség. Lehet, velem van a baj, és valami mentális defektem van? :(

14/L