Ki érzett már Miskolcon járva valami nagyon furcsát?

Nem sokat jártam-keltem az országban, egyszer-egyszer voltam külföldön, legtöbbet a szülővárosomban voltam, és a szomszéd városban, ahol életem másik felét töltöttem. Már itt is van ilyen különbség, de a keleti határ mellől a nyugati mellé költözve egy időre igazán tapintható lett, hogy a helyeknek is lelkül van, és az emberek nagyon szorosan összefüggnek vele. Vagy ők alkotják "a hely szellemét", vagy az alkotja őket... Szerintem egyértelműen az első, már ha a "szellem" létezik is, nem csak egy metaforává növesztett valami.

Akkoriban történt, hogy át-átszaladtunk osztrák sógorokhoz vásárolgatni, nézelődni. Semmi nagy különbség, leszámítva azt a megállapodottságot, ami már a határ átlépésekor is átjár. A táj ugyanaz, néha látsz szebb fajta, emberkéz alkotta épületeket, és természetesen a településeik meseszépek. Emberből van ilyen is, olyan is, de még a szigorúbb tekintetekben is ott ragyog a jóság, és a jóra szigorúbb inkább, vagy nem is tudom, hogy fogjam meg a lényegét. Nem kettősség ez, hanem csak ugyanaz a jóság, ami másképp jó.

Romániában is megfordultam többször, ott is érezni valami elhagyatottságot. Nem csak a mieink, hanem a románok is mintha nemkívánatos vendégek lennének azon a földön. Viszont nekünk néhányan őszintén (nem a pénzünkért) örülnek. Magyarok is, románok is. Legelső alkalommal, az első eltanácstalanodásunkkor volt vagy fél perc, mire egy idős hölgy románul eligazított minket, hogy merre érdemes menni. Nem kértük rá, csak látta, hogy bénák vagyunk. :) Szóval talán a helyeket tényleg az emberek töltik meg lelkülettel. Akkor is, ha nem látszanak. Akkor is, ha a kezük munkája se látszik. Akkor is, ha nem tudod, hol vagy, kik laknak ott. Miskolcon pedig tudod mi van.

3 szóban megfogalmazom a bevezetőt:

Sok a cigány.