Miért mindig engem szeretnek a legkevésbé,vagy én leszek az akit egy idő után mellőznek,vagy megutálnak?

Már kiskoromban is azt éreztem,hogy tesómat sokkal jobban szeretik mint engem,sosem éreztem úgy igazán szeretve magam. Amikor nőttem felfele tulajdonképpen mindig olyan barátokat választottam magamnak,akiket mindenki nagyon szeret,és akivel mindenki barátkozik,akik mellett én eltörpültem vagy nem is tudom. Mindig én voltam az aki hiába probálkozott bármilyen társaságba bekerülni,végül mindig az lett hogy ki lettem közösitve, a barátaimat pedig istenitették. Én voltam az akiről a háta mögött mindig csúnyán beszéltek,akiből viccet csináltak,akit sehova sem hivtak,hiába probálkozott. Több barátom is volt(itt ne kapcsolatra gondoljatok) akik megprobáltak befogadtatni(van ilyen szó?😂) a társaságukba,de valahogy sosem sikerült. A barataimnak köszönnek az utcán,néha nekem nem is szoktak,mintha nem szeretnének pedig nem ártottam nekik semmit, nekik irnak privátban,nekem eszük ágában sincs. Én tudom hogy nem szerethet mindenki,de semmi rosszat nem teszek senkinek (maximum néha hideg és elutasitó vagyok) ,mégis mindig megutálnak,nem fogadnak be . Mit kezdjek ezzel,nagyon nagyon vágyom már a szeretetre,de sosem kapom meg. A férfiak terén vegül mindig mást választanak , elhagynak egy másért. Hogyan birjam ki az életet ha akárhová megyek sosem kapok szeretetet,befogadást? Ez már odáig fajult hogy erős szociális szorongásom lett, és nem tudom elhinni hogy valakinek tiszta szándéka lehet. Mindent megkérdőjelezek,és folyamatosan azon gondolkodok hogy vajon ő kedvel e engem valójában,vagy csak egyszerűen kedves?