Úgy érzem, egyedül vagyok ezekkel a gondolatokkal. Az életnek tényleg ennyi lenne a célja?

Tizenkilenc éves vagyok és tisztán emlékszem arra, amikor 13 évesen elmondtam anyámnak a tervemet, hogy tetováló művész leszek, ő pedig kinevetett. Nem tudta, mennyire megbántott, de ez más téma már. Ezután (persze nem csak emiatt) diagnosztizált depressziós lettem és nem a saját, hanem mindenki más életét céltalannak éreztem. Ez nagyon furcsán hangzik, de így van. Meggyűlöltem az embereket, amiért céltalan, szürke, utált életet élnek. Anyám akkor, ott a 13 éves gyerekének azt mondta, hogy "Miért nem mész ügyvédnek? Az legalább jól fizet". Ezzel megutáltam anyámat. Nem vesztettem el a reményeimet (megint más téma,de még mindig ez az álmom és közel vagyok hozzá) a tetoválással kapcsoaltban, inkább csak annyira meggyűlöltem minden emberi lényt, hogy hihetetlen. Anyám azt hitte/hiszi, hogy egy irodában ülni, utált munkát végezni minden nap nyolctól ötig, majd hazamenni megetetni a gyerekeidet akiket valószínűleg egy olyan férfinak szültél akivel azóta már együtt sem vagy, jó dolog. Neki ez a jó élet. Mérges vagyok/voltam,amiért nem valósít meg senki semilyen álmot, mert félnek érettségi után elkerülni az egyetemet. Gyávának tartom az embereket és azt, hogy nem mentem továbbtanulni a legjobb döntésemnek tartom, amit valaha hoztam. Ha holnap elcsap egy busz, akkor nem úgy halok meg, hogy végigtanultam az egész életemet, hanem úgy,hogy azt csináltam amit szerettem. Az, hogy mindenki a pénzre hajt és az emberek élő zombik lettek, annyira utálják az életüket, de gyávák változtatni VAGY ELKEZDENI azt, engem taszít. Undorodom az emberektől. Barátaim csak olyanok vannak, akik ugyanezt az elvet vallják, ezt a fajta életstílust követem, és én tudom, hogy egy színes pont vagyok az emberiségben, nem egy szürke, jelentéktelen, hasztalan kis fogaskerék. Én nem vagyok a befásult világ eszköze. Anyámmal amúgy nem beszélek már, és mindenkit, akinek problémája van az életemmel, eltűntettem az életemből, amire nagyon büszke vagyok. Szóval a kérdésem az, hogy miért gondolják az emberek azt, hogy úgy élni ahogy a fentiekben leírtam, szürkén, jelentéktelenül, helyes?