Miért "látogatott meg" egy régen meghalt, híres ember?

Hetedikén éjjel történt.

A fal felé fordulva ébredtem, és éreztem, hogy elfeküdtem az egyik kezem, ezért átfordultam a másik oldalamra. És ahogy átfordultam, észrevettem egy "nagyjából" emberi alakot, olyan 2-3 méterre tőlem. Először azt hittem, hogy csak képzelődöm a sötétben, de, ahogy alaposan szemügyre vettem, és valamelyest megszokta a szemem a sötétséget, feltűnt, hogy valóban van ott valaki. Ekkor olyan rettegés lett úrrá rajtam, hogy majd' szívrohamot kaptam. Bebújtam a takaró alá, és nem mertem kinézni alóla néhány percig. Ezután erőt vettem magamon, és óvatosan, de még valamennyire rettegve kilestem alóla. Még ott volt.

Gondoltam magamban, talán jobban járnék, és tisztázódna is a dolog, hogy ha feloltanám a villanyt, és megkérdezném, hogy mit akar tőlem. Ehhez viszont túlságosan féltem, így egy ideig tétováztam (közben, szemmel láthatóan mozdulatlan volt az alak). Aztán megembereltem magam, és a közeli villanykapcsolóhoz nyúltam. És ami ezután következett, az szóval le nem írható, és hihetetlen volt (arra számítottam, hogy valami betörő, aki rám fog támadni)!!!….. Ott állt teljes valójában egy körülbelül átlagos magasságú ember, akinek az öltözéke nem „illett” ebbe a korba. Nagyon ismerős volt valahonnan az arca, de először nem tudtam beazonosítani, hogy ki is lehet…. Nem sokkal később beugrott, hogy ki Ő. A félelmem lassanként mély megtiszteltetettségbe, és meghatódottságba váltott át… ahogy néztem, könnyezni kezdtem. Úgy éreztem magam, mintha visszamentem volna az időben. Szinte tudtam, és éreztem, hogy ez a tény, hogy egy elvileg rég nem élő, hatalmas személyiség áll velem szemben, isteni mértékű ajándék, vagy legalábbis annak tudtam be.

Az ágyon ülve üdvözöltem (remegő, halk hangon), és megkérdeztem, hogy egy ilyen nagy ember mit akar tőlem, miért van itt. Nem válaszolt, csak a bölcs tekintetét szegezte rám, és továbbra is egy helyben állt.

Néztem sokáig, csendben, mindeközben azon gondolkodtam, hogy ez az egész a valóság-e…, valahogy nem akartam elhinni teljesen, de mégis, meghatódva, és megtiszteltetve éreztem magam.

Eszembe jutott, hogy fel kéne ébresztenem a családtagjaimat, de tudtam, hogy nagyon haragudnának érte, és lehet, hogy ők nem is látnák, így ezt nem tettem meg.

A következő pillanatban megszólalt…, a hangja a fejemben zengett, pedig láttam, hogy mozog a szája:

„Idvez légy, Magyarhon büszke fia!… láttam, tisztességgel gondolsz reám, de jaj, ne várd a legközelebbit, mert azt előre megmondom: szomorúsággal, és fájdalommal vala kikövezve.”

Nem értettem teljesen, hogy miért mondja ezt, de ez a mondat örökre megmarad a fejemben. A könnyeimmel már nagyon küszködtem...

És ezután eltűnt.

Aznap éjjel már nem aludtam egy percet sem, és azóta is csak Ő jár a fejemben. (Valamiért nagyon zúgott akkor a fejem.)

Megjegyzem, a "találkozás" előtti időszakban gyakran gondoltam Rá.