A hallucinogének segítségével elérem a nirvánát, és meghalok - akkor is újjá születek?

A valóság az, hogy még a legmélyebb álomban, de még ájultan, vagy eszméletlenül sem kapcsol ki a tudat, és főleg nem a teljes elme. Az elme állandóan működik, csak bizonyos részei kezdenek el pihenni, ami még ilyenkor sem jelenti, hogy kikapcsolnak. A kikapcsolás élményét az nyújtja, hogy a pihenés érdekében az érzelmek, gondolatok, és a külvilág érzékelésének képességét az elme lecsökkenti a szükséges mértékben, hogy a test, és az elme is tudjon pihenni. Maga az elme még ilyenkor is ott csücsül az egész közepén, és meglehetősen tevékeny. Például mélyalvásban a felszabaduló erőforrásokat átcsoportosítja a test regenerálására, vagy az immunrendszer támogatására. A buddhista meditáció egyik állomása, hogy tudatosan éri el a gyakorló ezt az állapotot, és ezzel a mag-tudatossággal, miután ezt is lecsillapította, kezdi el megfigyelni először mindazt, amit lecsillapított, majd pedig önmagát. Ez a legbelsőbb rész a valódi ÉN, ami mindent irányít, azaz ennek van a legteljesebb képe a valóságról. Az illúzióérzetet számára az kelti, hogy ebben az állapotban csak önmagát képes valóságként érzékelni mindaddig, amíg fel nem fedezi az önmaga fölötti forrást, amiből származik. Ha eleget meditál ezen a fölöttes létezésen, már azt érzékeli valóságnak, és önmagát is illúziónak, mert a a valóságra való rálátásuk között ekkora a különbség. A megvilágosodás még csak ez után jön, és a teljes tudás állapotába vezeti a meditálót. És még ekkor sem szűnik meg a földi énje. A földi én szükséges, hogy a földön, földi testben élhessen mindaz, amit felismert a megvilágosodással. Ezért éltek a buddhák tovább, miután megvilágosodtak. A különbség az, hogy képesek a teljes tudás állapotát elérve a földi élet során születő karmájukat azonnal kiegyenlíteni, így amikor végül meghalnak, nem kényszeríti többé semmi sem őket arra, hogy újra testet öltsenek. Ha nincs karma, ami a földhöz kötődik, nincs kényszer sem a földi születésre.

Amikor újjászületsz, azaz a lélek, amiből most létrejött az, ami te vagy új testet ölt, az új ember lesz, de a valós lényege ugyanaz marad. Ez a valós lényeg pedig megismerhető. Ha a múlt eseményei nem is, de a karma önmagában szintén megismerhető. A szenvedés nem kötelező, hanem a nemtudás, és tétlenség választása. Az ember hajlamos erre.

Mindez azt jelenti, hogy a személyiség, és az életélmény nem illúzió, de olyan messze van a teljes valóságtól, mint a hangya szemszöge egy csillagvizsgáló észlelőképességétől. Ugyanakkor bárki, aki képes önálló gondolkodásra élhet a lehetőséggel, hogy kitágítsa a felfogóképességét, és elkezdjen többet megismerni a valóságból, aminek a része. Ha meg nem is világosodhat mindenki, de a többségnek adott a lehetőség arra, hogy a megértésig eljusson.

Pontosan ez a veszélye a hallucinogéneknek. Az érzékeiden keresztül generálnak benned illúziókat. A megvilágosodás állapota tökéletes szabadság a földi én számára, a tudatmódosítók viszont kikényszerítik azt az élményt, amit megtapasztalsz.

Sok meditációs technika van, az is megeshet, hogy még nem találtad meg azt a módszert, amivel a legtovább el tudsz jutni. Én általában viszonylag alacsony szinten maradok, mert nem megvilágosodás, megszabadulás, és hasonló célok miatt meditálok, de azért próba képpen belekóstoltam a felfelé vezető meditációba is. Ha a tudat kikapcsolása, és összpontosított felsőbb tudatosság az irány, amerre kísérletezni szeretnél-ami a valódi énhez vezet- akkor van egy relatíve egyszerű kezdő lépés, amit én is kipróbáltam, és eléggé működik. Leírom ide, aztán maximum lepontoznak szófosásért.

Én fekve csináltam, mert másképp nem tudok ellazulni. Ellazítom a teljes testemet úgy, hogy a légzésemre figyelek, és egyre inkább lelassítom, és ritmikussá teszem azt. A légzést mindig követi a szívverés is, ezért 1-2 perc múlva már a szívem is lelassul, és a vérnyomásom is lecsökken kb a félálom, sekély alvás szintjére. Továbbra is a légzést használom az összpontosításhoz. A figyelmemet a homlokomra irányítom, még a szemeimet is felfelé fordítom. Nagyjából úgy, mintha a homlokomon keresztül szeretnék kinézni a fejemből. Az ember fő érzékszerve a látása, ezért ezzel a legkönnyebb a figyelmet irányítani. Addig figyelek a homlokomra, valamivel a csont mögött, amíg meg nem jelenik a figyelem által generált jellegzetes bizsergés, vagy nyomásérzet. Amint megjelenik, úgy teszek, mintha azzal a ponttal a homlokom közepén lélegeznék. A figyelmem összehúzódik belégzésnél, és elernyed kilégzésnél. Arra koncentrálom a figyelmem, hogy minden belégzésnél egyre kisebb pontba sűrűsödjön a figyelmem a homlokom mögött. Mire ide eljutok, a testérzeteim eléggé eltompulnak, itt jön a következő trükk. A belégzés közbeni figyelemsűrítést kiterjesztem az egész testemre, és a figyelmem maradékát is kivonom a testemből. Mintha a testemből az érzeteket, érzéseket is mind a homlokom mögé szívnám. Mindezt pusztán a légzés, és összpontosítás segítségével, nem használok hozzá külön belső verbális utasításokat, mert az csak szétszórja a figyelmet. Egy idő után már csak a homlokod mögötti részt érzékeled, a tested olyan, mintha üres lenne. Amikor ide elérek, akkor többé nem engedem kilégzéskor kiterjedni az összpontosított figyelmet, hanem megtartom abban az állapotban, amibe összesűrűsödött. A belégzésnél pedig tovább sűrítem. Gyakorlatilag nem sikerült annyira összesűrítenem a tudatosságomat, hogy ne tudtam volna tovább sűríteni, de ez csak azt mutatja, hogy nem értem célba ezzel a módszerrel, mert nem vártam meg, míg odáig jutok. Ha minden belégzéskor az összesűrített pontot előre mozgatod, mintha szívná valami, és minden kilégzéskor előre mozgatod, mintha a lélegzeteddel tolnád előre, a figyelmed középpontja a testeden kívülre kerül. Ha nehezen megy a sűrítés, akkor a légzéssel összhangban tehetsz úgy, mintha a tudatod egy egyre szűkülő alagútban haladna, ami mindig szűkül, de sosem szűkül össze annyira, hogy bezáródjon. Mivel ez már vizualizáció, kissé elvonhatja a figyelmed, de az érzéshez hozzászoktat, és legközelebb már menni fog e nélkül is. A végeredmény esetemben egy olyan állapot volt, amiben teljesen elszeparálódtam a testi érzetektől, miközben szó szerint egyetlen pontba sűrűsödött minden észlelésem. Ha körülöttem történt valami, akkor nem az adott érzékszervvel, vagy a testemmel észleltem, hanem ebből a pontból kitekintve. Ez még messze van az igazi ürességtől, de valószínűleg el lehet vele jutni odáig. Minden esetre egyedi élmény, mert sem éber, sem félálom állapotában nem lehet ilyet tudatosan tapasztalni.

A zen elég komoly forma, és a harára, a hasra összpontosítani sokkal nehezebb, mint a homlokra, mivel a tudatosságod alapvetően a homlok mögött összpontosul. Zennel kezdeni tényleg elég nehéz, és biztosan sok időt vesz igénybe, míg az ember valós eredményt ér el. Viszont ha mégis elér vele valamit, az nagy lépésnek számít, pont a nehézsége miatt. A zen tiszta akarat, azt megtanulni irányítani nagyon nehéz.

A figyelőt meg lehet találni, nem paradoxon, csak azt kell felismerni, hogy a figyelő valójában nem különbözik a megfigyelttől. Mivel a végeredmény a megvilágosodás, az ellentétek csak ott oldódnak fel teljesen, de a tudás, hogy valójában nincsenek ellentétek már korábban megszületik. Tulajdonképpen mind a hindu, mind a buddhista bölcselet szerint a világ egyetlen forrásból fakad, és valójában nem különböző dolgokból áll, hanem ugyanabból az egyből, még ha ez az egyetlen dolog sok formát is ölt idő közben. Ezt szokták illúziónak nevezni, bár szerintem ez nem igazán illúzió, mert valóságos. Illúziónak talán csak a teljes nemtudást, a szellemi sötétséget lehetne nevezni.

Röviden ha minden abból az egyből ered, akkor minden valóságos, ami megtapasztalható, vagy semmi sem valóságos, csak az az egy. Mindkét állítás lehet igaz, valószínűleg akár azonos időben is.

kérdező nem értek nagyon hozzá, nem vagyok sem megvilágosodott, s nem nagyon voltam ilyen körökben...és amit én tapasztaltam ezen a téren annak a jóhoz semmi köze nem volt. de végig olvasva Ole Nydahl jutott az eszembe. Pár történetet hallottam róla, amik miatt szerintem itt hasznos lehet.

[link]