Hogyan kezeljem az elkerülhetetlen rokonokat?

Háromgenerációs családi házban nevelem a lányom, egy háztartásban az édesanyámmal és az öcsémmel, a földszinti lakásban a nagynénémék laknak, mellettük meg a nagyszüleim.

Mindenki segíteni akar, és folyton tanácsokat adnak, amit egyre nehezebben viselek, mert én nem úgy szeretném csinálni, ahogy ők elképzelik. Már mondtam, nem értették, meg, gondolom mert ők idősebbek nálam, és felneveltek gyerekeket. Ráadásul mindenki minden nap igényt tart a "babázásra" és már lassan nekem van lelkiismeret furdalásom, hogyha kettesben szeretnék tölteni egy napot a lányommal (5 hetes).

Nem tudom, mit kéne csinálnom, hogy ne sértsem meg a nagynéném, aki szerint rossz, ha szoptatás után elalszik velem a baba, és minden alkalommal megjegyzéseket tesz, hogy majd szoktathatom le róla, vagy a nagymamám aki szerint a gyerek hasfájós, ha nyűgös(nem az), és már baracklével itatná a babát, és majdnem kiabál, ha a kutyusunk a közelünkbe megy, mert beteg lesz tőle(én szeretném neki kicsit később bemutatni a babát), vagy anyát, aki szerint túl sokat szoptatom a lányom, és majd ha önálló akarata lesz nem tudom ennyiszer rávenni, és az lesz a normális.

Legjobban mégis az öcsém zavar, akivel korábban is heti egyszer beszéltem, nagyon rossz a viszonyunk. Mindig rosszindulatú megjegyzéseket tesz, mindent jobban tud, de a semmire fel, és valami furcsa van vele(cicának hívja a babát, folyton a mellkasára fekteti úgy, hogy folyton rá kell szólnom, hogy vegyem fel pólót). Nem akarom, hogy túl közel kerüljön hozzá a baba, de mindenki nyomja hozzá, hogy add oda, hadd játsszon vele, hadd fogja, én meg ugye kerülöm ezeket, és ezért is rossz vagyok. Azt mondják, kisajátítom a babát, dehát az enyém, az istenért..

Átlag napi másfél két órát vannak vele a családtagok, és én nagyon soknak érzem ezt.

Ha nem laknánk ilyen közel egymáshoz, nem jelentene ennyit, hogy jajj nagybácsi, meg jajj dédimama, és én azt tartom normális viszonynak..

Még fél év mire elköltözünk