Ki mondja el a családban történt halált?

Az én fiam ugyanennyi idős volt, amikor meghalt a nagymamám, azt hiszem, értem, min mész most át. Én mondtam el neki, előtte volt időm pár órát rágni a témát, mert délelőtt oviban volt. Akkor nem reagált semmit, csak hetek múlva kérdezte meg, hogy akkor most hol is van a Dédi? Akkor együtt sírtunk, nem hiszem, hogy baj ez, inkább segített neki is a feldolgozásban.

Ennek pár hét múlva lesz két éve, de még mindig gyakran felhozza a témát, a kislányom is olyan természetességgel beszél a Dédiről, mintha ismerte volna, pedig nem emlékszik rá, ő még nagyon pici volt akkor.

Egyáltalán nem baj, ha látja hogy ez neked is fáj. Úgyis érezné az elfojtott indulatokat, csak nem értené az okát és az ezerszer frusztrálóbb lenne számára.

Nálunk két éve halt meg a Dédipapa, a fiam akkor 3,5, a lányom 5 éves volt. Ismerték, szerették, és az e.ü.-i állapota miatt nagyon-nagyon sokat beszélgettünk a betegség/halál témáról, már jóval a konkrét haláleset előtt is. Mindig csak az épp aktuális kérdésükhöz kapcsolódóan, de mindig úgy válaszoltam, ahogy legjobb tudásom és hitem szerint kitelt. Amikor a dédi végül meghalt, volt nagy sírás így is. Együtt is sírtunk akkor, és utána meg napokig szomorkásak voltak és képesek voltak a legváratlanabb pillanatban elbőgni magukat. Aztán ez némileg rendeződött, a temetésre nem mentem el velük, de utólag voltunk kint a temetőben a fiam kíváncsisága miatt. Készültek rá, hogyelbúcsúznak az öregtől ők is a maguk módján, készítettek rajzokat ajándékba amit otthagytunk, ők választottak gyertyát amit gyújtottunk. Nem vagyunk vallásosak, de a sírnál spontán módon imádkoztak (fogalmam sincs honnan jött az ötletük). Elbúcsúztak ők is és ez segített nekik a feldolgozásban szerintem. Azért még hónapokig elő-előkerült a téma még egyébként 1-2 kérdés formájában, és most így két év elteltével is még néha előbukkan. Közben (1 éve) elpusztult a kedves kutyánk, az megint nagy sírósrívós időszak volt. Meggyászoltuk, de még emlegetjük persze...

6 éves volt nyáron a kisfiam, pont 1 éve halt meg anyósom, előtte 1,5 évvel anyukám, előtte szintén 2 évvel apukám. Apukám halálakor még kicsi volt, annyira nem jutott el a tudatáig (nem éltünk együtt vele, hetente-kéthetente látta). Amikor anyukám meghalt, azt hiszem, az volt a legnehezebb...valahogy látta rajtam a kisfiam, hogy mélységesen szomorú vagyok. Akkor volt 4,5 éves. Talán azért is volt a legnehezebb akkor, mert én is úgy magyaráztam el neki, hogy elment, elköltözött az angyalokhoz, ahol neki jobb már, elmondtam, hogy sajnos nagyon beteg volt, és nem tudtak a doktorbácsik segíteni neki....ő először kérdezgette, hogy miért költözött, hová költözött, és most hogy érzi magát, többször visszakérdezett ezekre a dolgokra. Aztán persze megkérdezte, hogy és mikor jön vissza? Mikor elmondtam neki, hogy nem tud visszajönni többé, keservesen sírni kezdett...úgy vettem észre, hogy az vigasztalta meg, hogy többször elmondtam, hogy a mama most már az angyalok között érzi jól magát, neki ott jobb, és emléket állítunk a temetőben neki, ahová mindig viszünk virágot, és ha lenéz ránk az angyalok közül, akkor tudni fogja hogy gondolunk rá. Igazából nem használtam sosem a halál szót, tehát nem mondtam sosem azt neki, hogy meghalt a mama, csak azt hogy elment.Aztán amikor anyósom elhunyt, már tudta, hogy meghalt (úgy gondolom, erről a nagyobb gyerekek már beszélgethetnek esetleg az oviban, és van, aki másképp osztja meg ezeket a dolgokat a gyermekével), és kérdezgetett arról is, hogy mi van a temetőben. Régebben mindig arról beszéltünk, hogy a temetőben emléket állítunk azoknak, akik már nincsenek köztünk, de sosem beszéltünk arról, hogy koporsók vannak a sírokban.Ma már szerintem sejti, hogy mi van a temetőben, de nyíltan erről még nem beszéltünk sosem, szerintem nincs még itt a ideje.

Nagyon sajnálom, és sok erőt kívánok Neked az elkövetkezendő nehéz időszakhoz!