Ha látszólag túlteszi magát a gyermekem azon hogy megbántottam, valóban túlteszi?

Szerintem semmi baj nincs, túltette magát rajta. És pont azért, mert odamentél bocsánatot kérni és elmagyaráztad a viselkedésed okát. Hiszen ahogy írtad, a gyerek is érző lélek, ráadásul nem hülye, biztos, hogy megérti a miértjét (max. nem ért vele egyet).

Azért meg ne legyen lelkiismeret furdalásod, mert te irányítasz (pl. pelenkacsere).

Egyrészt a sérelmek dédelgetése nem általános emberi tulajdonság, csak az emberek egy részére jellemző (nem tudom, hogy kisebb vagy nagyobb részére). Másrészt, nekem sincsenek sérelmeim ennyire pici korból és nem is a szüleimhez kapcsolódnak később sem.

Van az a szitu, amire te gondolsz, hogy az emberek nem törődnek a gyerekükkel, és azok megbántódnak, mint az Üres bölcsőt ringat a Hold fénye c. dalban vagy a Petri versben (A filozófiáról), olvasd el ezeket és látni fogod a különbséget.:) Na, ezek nem a te szituációid!

Nekem van egy 3,5 éves kisfiam és egy másfél éves kislànyom. Ők az életeim, imádom Őket. Én is hiszek abban, hogy Ők ugyanolyan emberek, mint mi, akik minden tiszteletet megérdemelnek. Kerülöm én is azt, hogy feleslegesen domináljak egy-egy helyzetben, mert az felesleges feszültséget szül. Inkább lemegyek az Ő szintjükre /nem gügyögök, nem butítom le a mondandóm, csak rövidebb mondatokban fogalmazok, világosan, érthetően/, és megbeszélem Velük, megkérdezem a véleményüket.

Szval még ilyen hozzáállás mellett is adódnak olyan helyzetek, amikor 'sikerül' túlreagálnom egy helyzetet, 'sikerül' megbántanom Őket. És a fiam bizonyította, hogy nem felejti el. Megbocsájt, hiszen bocsánatot kérek Tőle, megbeszéljük, tudja, hogy őszintén sajnálom...de máskor felemlegeti /nem szemrehányással/, csak eszébe jut, újra rákerdez, hogy akkor miert történt az, ami. Úgyhogy ha neked fontos, hogy a gyermeked mit érez, hogy érzi magát bizonyos helyzetekben, akkor azt tanácsolom, hogy vigyázz, próbáld a minimumra csökkenteni az ilyen reakciókat! A peluscsere vagy a hazamenetel /bár ő még játszani akar/ egy szükséges rossz. Abban nincs más opció!

Sajnos, velem az is előfordult, hogy megszorítottam a fiam karját /bár mentségemre váljon, hogy a kislányom testi épsége volt veszélyben, és bepánikoltam, hirtelen odaugrottam a fiamhoz, és erősebbre sikeredett a mozdulat/. Iszonyúan éreztem magam. De átbeszéltük, tudta, hogy mit csinált rosszul, azt is tudta, hogy én miben hibáztam, és szerintem a helyére tettük a dolgokat. De azóta nagyon vigyázok az ilyen hekyzetekre. Egyébként sosem bántom, semmilyen kis rácsapással nem értek egyet.

Szval: fontos neked, hogy milyen nyomokat hagysz a gyermekedben, és ez jó. Csináld továbbra is így, és figyeld magad mindig kívülről. A gyermekeink megérnek minden erőfeszítést, amivel jobb szüleikké válhatunk. És még egy fontos /nekem óriasi segítség/: tudj belehelyezkedni a gyermeked 'cipőjébe', lépj ki néha a szülői szerepből! Sokkal őszintébben fogsz tudni játszani, fűszálakat csodálni, kavicsot gyűjteni, homokozni, és sokkal megértőbb leszel még egy durva hiszti idején is.

Én az ilyen apróságokért nem rendeznék szívhezszóló beszélgetést, mert az életben senki más nem fog így reagálni neki. Ha porszívózom az orrát, esetleg gyógyszert próbálok beadni neki, egy egyszerű sajnálom, hogy rossz, de meg kell csinálnival lerendezem, pedig tudom, hogy hasonló helyzetben én is kiakadnék. Attól tartok, hogy túl érzékenyen venné az apró dolgokat, ha nagy feneket kerítek a dolognak. Ugyanúgy, ha elesik próbálom nem óriás dolognak feltüntetni. Ha egyértelmű igazságtalanság éri a részemről, vagy más részéről, akkor persze megvígasztalom és beszélgetünk. De a kakiba pisibe nem nyúlkálunk, ez szerintem nem tartozik ide.

Röviden kell elintézni szerintem, nem sírós nagybeszélgetésekkel.