Milyen furcsaságai/sajátosságai vannak autista gyermekednek?

Barátnőm kisfia mély állapotban lévő autista. Nem tud beszélni. Speciális iskolába jár, most 14 éves, öltözni, magának ételt készíteni tud, de valószínűleg soha nem fog tudni elmenni dolgozni. Ha számára idegen helyzet van, kiborul. Folyamatosan hangokat ad ki magából, repked. Nagyon fura dolgokat csinál. Nem irigylem a szüleit.

Ha valaki csak kicsit érintett, akkor simán úgy tűnik, hogy neveletlen. Pl. a kolléganőm kisfia kitűnő tanuló egy elitgimiben, de soha nem köszön senkinek, mert szerinte ez teljesen értelmetlen.

Első vagyok.

Az autizmusnak van egy nehezen észrevehető formája, ami mellé nem társul értelmi fogyatékosság és a nyelvi fejlődés is idejében, megfelelően megindul. Ez az Asperger-szindróma. Az a baj, hogy sokáig azt hitték, lány nem is lehet autista, a jellemzőket is a fiúk, férfiak alapján írták össze. Ahogy a nem autista férfiak és nők, így az autista férfiak és nők is eltérnek egymástól bizonyos dolgokban. De még ha esetleg ugyanúgy viselkedik is a két nem, a szakemberek akkor is hajlamosak elhanyagolni, félrediagnosztizálni a lányokat. Ezt művelték velem is. Mindenhol mindenki látta, hogy más vagyok, mégsem tettek semmit, mert értelmileg ép vagyok és nem volt gond a magatartásommal, sőt túl jó gyerekként hivatkoztak rám a tanárok, óvónők. El lettem annyival intézve, hogy biztos csak gátlásos, szorongó, introvertált, elkényeztetett vagyok. Később meg bipoláris, depressziós, anorexiás. 30 felett tudtam meg, hogy valójában mi vagyok. Holott szerintem már gyermekkorban is egyértelmű volt utólag visszagondolva.

Oviban sokáig senkihez nem szóltam, csak a tárgyak mintázatát figyeltem, például a szőnyegét, illetve hintáztam, körbe-körbe forogtam. Nem játszottam a többiekkel még általános iskola első két évében sem. Csak bámultam őket vagy olvastam. Mit olvastam ? : állatos vagy bolygós lexikonok, görög mitológia, Japán, informatika. És ezekről beszéltem, ha akarták, ha nem. Fel sem merült bennem, hogy esetleg untatok másokat. Szinte szerelmes vagyok különböző témákba. Mindig is válogatós voltam, kényes az étel állagára, kinézetére, ízére, Oviban egy falatot nem ettem, suliban is csak azt, amit vittem. Ha foglalt a kedvenc székem, akkor a mai napig inkább nem eszek. Főzeléket, tejterméket életemben nem ettem és nem is fogok. Amit szeretek, abból mértéktelenül bezabálok, a többiből meg nem eszek eleget.

Sosem tudtam eldönteni mikor viccelnek velem és mikor nem, nehezen veszem észre a szarkazmust. Szó szerint értelmezek dolgokat. Például amikor a tanár megkérdezte tudom-e mennyi 5x2, azt feleltem igen tudom és rajzoltam tovább. Eldöntendő kérdésre igennel vagy nemmel szokás válaszolni, fel sem merült bennem, hogy mondjam a 10-et. A tanár persze hisztizett. Monoton, -az átlagnál lassabb tempóban beszélek, olykor modorosan, kifejezéstelen arccal. Van hogy látszólag ok nélkül mosolygok vagy nevetek olyan helyzetben, amikor nem kéne. Előfordul, hogy elmondok valamit valakinek, amit az adott helyzetben szintén nem lenne ajánlatos. Kényszerbeteg vagyok, a rituálék rabja. Nem mindegy nekem hogy áll a csap, képes vagyok azért felkelni, mert az egyik fiók nincs rendesen visszatolva, mániákusan gyűjtök dolgokat és ezeket valamilyen szempont szerint sorba rendezem. Mindig ugyanazon az útvonalon mentem iskolába, most munkába. Hintázás előtt elénekeltem egy bizonyos dalt. A szobámba csak egy bizonyos mozdulatsor után mehettem be. Alvásidőben követeltem az esti mesét, enélkül nem voltam hajlandó elaludni. Illetve az ágyban tízszer mintát rajzoltam a lábujjaimmal a levegőbe. Amit a falról lestem le. Ha már alvás, éjjel sokszor megriadtam, rémálmaim voltak, bemásztam a szüleim mellé, menedéket keresve.

Járásom, futásom, testtartásom fura. Nem tudok mit kezdeni a kezeimmel közben. Lépteim pedig gyakran elnagyoltak. Szeretek fel-alá járkálni és lábujjhegyen járni. A szemkontaktust mindig is tartottam, bár nem vagyok oda érte. Puszit adni a mai napig utálok. Gyerekkoromban nem köszöntem, szavakat találtam ki, illetve előfordult, hogy egyes szám harmadik személyben beszéltem magamról, pl. nem “éhes vagyok”, hanem “éhes”. Tikkeltem, néha még ma is, azaz pislogtam, hümmögtem, morogtam, adott szavakat ismételtem kényszeresen. Barátom sose volt sok, inkább fiúk, mint lányok. Jelenleg egy sincs, sőt párkapcsolatom se. Az állatokat, tárgyakat többre tartom, mint az emberek többségét. Ez betudható a kiközösítésemnek, bántalmazásomnak is. Meg annak, hogy nem teljesen értem őket. Az viszont, hogy nincs empátiám, meg érzelmeim, az nem igaz. Csupán magamban is nehezen azonosítom (és dolgozom fel ezeket), nemhogy másokét hamar felismerjem. Arcról sem tudok jól olvasni. Sőt, van hogy az utcán nem ismerek meg valakit, mert nehezen jegyzem meg az arcokat. Ha valami bajom van, ritkán jut eszembe, hogy másoktól kérjek segítséget, inkább elvonulok puffogni, rossz esetben dührohamot kapok. A változást ki nem állhatom, legyen az egy új asztalterítő, helyettesítő tanár vagy új munkatárs. Ha nem is mondom, hogy zavar, magamban mérhetetlenül szorongok.

Bocs, hogy sokat írtam.

A fiam aspergeres. Az előző aspergeres hozzászóló által megfogalmazottak nagyban igazak rá is.

Megvannak a rituálék, feszült lesz, ha ezek elmaradnak.

Gyűjtögetés: a fiamnak tekintélyes szappan, WC papír, és lakat gyűjteménye van. Ezek mellett a telefonján mindenféle embléma és logo, amiket ő fotózott, imádja ezeket. Egy film eleje, vége számára különösen érdekes az ott feltűnő emblémák miatt.

Különösen erősen vonzódik a mosdókhoz, WC-k-hez. A suliban, ahova jár gondozza ezeket. Benzinkúton, nagyobb áruházban feltétlenül el kell menni mosdóba.

Szereti a társaságot, amikor összegyűlik a nagyobb család. Szereti ezeket a bulikat. Persze sokszor fárasztó nekik amit mond, hiszen csak azokkal a témákkal tud kapcsolatot teremteni, amiket szeret, de ezek az átlagembert nem érdeklik.

Nagyon szereti az iskolát (spec iskola), ahová jár. Alig várta, hogy vége legyen az őszi szünetnek.

Szemkontaktust tart, de csak rövid ideig. Hajlamos elfelejteni, hogy hol tette le a dolgait.