Hogy érezted magad szülés után a kórházban?

Első baba, igaz? 🤣

Az internetes önjelölt spirituális vezetők ültetik el ezt az első babás anyák fejében, hogy a szülésnek meg az utána lévő időszaknak annak valami természetfeletti orgazmikus élménynek kell, lennie és "össze kell hangolódni" a babáddal halk sámandob hangját hallgatva és ha megzavarják ezt egy vérnyomás méréssel akkor onnantól vége a kötődésnek, a gyerek lelki világa el lesz rontva örökre és végérvényesen... De a valóságban nem kell ezt ennyire túlgondolni.

Amire megszületett a baba én 3 napja nem aludtam. Úgy éreztem elmozdultak a combcsontjaim a helyükről, a baba rajtam volt, miközben próbálták lent összestoppolni a gátamat. De én olyan boldog voltam. Nagyon. És hálás, hogy természetes úton, egészségesen megszületett és mindenki kedves volt, rendes volt. A baba meg ott volt rajtam és nem győztem csodálni. Tiszta apja.

Aztán elvitték megfürdetni ment a férjem is vele (nem ,nem lett semmi baja a bőrének a fürdetéstől), felöltöztetni. Engem addig rendesen összeraktak és kaptam enni. Az "aranyóra" volt vagy 1,5-2 óra, utána elvitték a babát és megpróbaltak engem felállítani, de rosszul lettem. Normál esetben el kellett volna menni pisilni és mentem volna át az osztályra a babával együtt. Így viszont maradtam a szülőszoban, kaptam infúziót, és végre pihenhettem. Aludtam, aztán újra jöttek. Megint rosszul lettem, de mostmár így is átvittek a gyerekágyra és ott megkaptam újra a babát. Nem kellett semmit hangolódni. Ő az én pici fiam volt, szopizott, aludt, szopizott én meg csodáltam.

A kórházban engem őszintén frusztráltak a szobatársak, a dolgozók, és nem azért, mert bárki bármit csinált volna, hanem mert én tényleg arra vágytam, hogy békén legyek hagyva, senki még csak rám se nézzen, és nyugiban ellegyek a babámmal. Két komplikációmentes, természetes szülésem volt, halál feleslegesnek éreztem két éjszakát bent tölteni a kórházban, a gyerekek nem sárgultak be, rendesen szopiztak, nem volt semmi konkrét oka a szokáson kívül annak, hogy nekem ott kellett nyomorognom a kényelmetlen ágyon a kényelmetlen, szűk szobában idegenekkel összezárva.

Ezt leszámítva viszont tök jó volt minden. Mármint ugye, fizikailag én mindkét szülés után (főleg a másodiknál, amikor még gátvédelem is sikerült, az elsőnél volt egy kis repedés, de az tényleg semmi volt, 2-3 öltéssel megjavítottak :D ) teljesen rendben voltam, lelkileg meg alig vártam, hogy békén hagyjanak, de se depresszió, se semmi nem akadályozott a boldogságomban. Az első gyereknél kellett azért idő, amíg minden kialakult, így az első 3-4 hónapban csak kb elláttam, meg tök természetes volt, hogy ugrok minden szavára, de kötődés csak később alakult ki. A kicsi meg a megláttam és megszerettem kategória volt. És érdekes, mert most már nagyobbacskák, 5 és 2,5 évesek, és most is az van, hogy a nagy eleinte kicsit hideg-rideg, őt felnőttek és gyerekek is csak később szeretik meg, miután megismerik, a kicsi meg bárhová megy, egyből azonnal mindenki imádja. A vicc az, hogy a kicsinek van nehezebb természete, a sírba is ő juttat majd el szerintem. De ennek szerintem az égvilágon semmi köze a kórházi tartózkodásunknak, az csak amolyan kötelező rossz, egy valami amit túlélsz.

Egyébként én a szülést kifejezetten szerettem, meg az aranyórás pihizés is jól esett. Nekem a szülések, és főleg az első, kifejezetten spirituális, az #1 által leírt sámándobos jellegű élmény voltak :D Belülre figyelve, kissé transzba esve, a fájásokat megélve nagyon könnyen működött minden. Fájt, persze, de amúgy gyors is volt és egyáltalán nem volt kibírhatatlan. Otthon szülve még sokkal jobb is lehetett volna, de azért ennyire ezo nem vagyok. A gyerekek biztonsága az első, és az megvalósult.

Hu, hát nem akarlak megijeszteni, de szarul. Röviden.

Bővebben. Testileg: császárom volt, reggel, komplikációk miatt csak másnap reggel állítottak fel. Volt már pár műtétem, életemben annyira nem fájt még semmi, mint amikor fel kellett állni. Azt hittem kiszakadnak a szerveim. Ez még kb. két napig így volt, minden felállásnál, plusz két napig volt bennem drén cső két helyen, és katéter is, úgyhogy még annyira se bírtam mozogni. Az ágyam egy katasztrófa volt, nem lehetett semmibe kapaszkodni, egy szék nem volt a kórteremben, úgyhogy maximálisan figyelembe vették, hogy egy bazi nagy hasi sebbel kéne felkelni a babához... Három napig voltunk bent, az utolsó kettőben az órákat számoltam vissza.

Lelkileg: a fentiek miatt rohadtul nem bírtam ráhangolódni a babára se. És úgyis le leszek pontozva, de sokkal jobban örültem volna ha nem rooming in van, hanem időnként kihozzák, mint régebben, közben meg lehet kicsit pihenni. Vagy legalább minimális segítséget ha kaptam volna, első baba, kb megfogni se mertem, főleg olyan ramaty állapotban, aztán odaadják, hogy nesze. Persze, nekem kell mostantól ellátni, egyértelmű, de otthon csak van segítséged általában, meg kicsit már csak felépültél. De lehet máshol segítőkészebbek, nálunk nem voltak. Nekem nagyon megterhelő volt, lehet hüvelyi szülés után kicsit könnyebb, de császár után borzasztó nehéz volt.

Egyébként persze örültem a babának, de semmi eufória nem volt, nekem még hetek kellettek, mire felfogtam, hogy anya lettem.

Sürgősségi császár lett a vége, előző este kaptam ballont, ami nem fájt, de aludni nem bírtam tőle.

Fizikailag: nekem nem a császár sebem fájt nagyon, hanem az elefánt méretűre dagadt lábam. Az orvos azt mondta, ilyet még nem látott. Mivel front volt, így teltház volt a szobákban, nem lehetett egy/két ágyasba menni. Öten voltunk 5 babával. Egyik mindig sírt, így a három napban semmit nem aludtam.

De ezeket leszámítva jól voltam, nekem a végére nagyon terhes volt a terhesség, császár után is jobb állapotban voltam.

Lelkileg örültem nagyon, de féltem is. Segítettek a csecsemősök, mert pl soha nem pelenkáztam még babát. Izgultam hogyan fogom tudni ellátni.

Összességében jó volt minden.

Összehangolódás nem tudom mikor következett be, szép fokozatosan jött hetek/hónapok alatt. Nekem nem jött semmi ösztönből, hanem sok utána olvasással, ki tapasztalással ment.

Sürgősségi császár lett az apás szülésből.

Nagyon-nagyon rosszul voltam utána. A gyereket se tudtam megfogni egy fél napig.

Lassan jöttem helyre.

Testileg én jól voltam. Program császárom volt, erre is készültem és jól viseltem. Tudtam hogy ez műtét stb.. tudtam milyen az első felállás műtét után stb..

Lelkileg viszont rosszul viseltem a kórházi napokat. Novemberben szültem és pont front volt. Teltház a kórházban. 5 felnőtt, 5 gyerek egy szobában számomra brutális volt. Azt hittem majd milyen jó lesz a szobatársakkal. Hát nem. Nem volt velük baj, de az egyik úgy horkolt mint a rinocérosz, pihenni nem lehetett mellette.

Én amúgy sem tudtam. Rámjött a stressz, hogy lett egy gyerekem. Sem aludni, sem enni nem tudtam. A legnagyobb félelmem az volt hogy nem vesz levegőt. Okom nem volt rá, szóval ebben a stresszben teltházas szülészettel nem voltam toppon. Sokat sírtam, valószínű ok nélkül.

A kötődésen való stressz nem is jutott eszembe. Én a gyakorlati dolgoktól féltem. Pelenkázás, mikor minden szagtól hányok, öltöztetés, ellátás., vegyen levegőt, ne legy lázas.Tudtam, lett egy gyerekem, akit szeretek, akartam, aztán majd összeszokunk. Igaz volt a 6 hetes mérföldkő. Addigra kicsit összeszoktunk. A kötődés meg folyamatos, most 8 hós és úgy érzem még ezerszeresebben kötődünk egymáshoz mint mondjuk 5 hónapja.

Szerintem ez az összehangolódás a kórházban ez egy elképzelt világ. Nem így megy. Hanem folyamatosan a hetek, hónapok során. És nem veszed észre csak ott van. Igazat ír az első.

Testileg-lelkileg nagyon rosszul, de nem a korhazban toltott napok miatt, hanem a szules miatt.

Nekem bizony eleg traumatikus szulesem volt es abszolut semmilyen rozsaszin, cukormazas erzesem nem volt a gyerekem fele. Elmaradt ez az euforikus erzes, hogy ezaz, megcsinaltam es ott a baba, mennyire szupi minden. Ures, erzelemmentes, kiegett voltam teljesen.

De errol nem a korhazi napok tehettek, viszont a szules ranyomta a belyeget a babaval valo kapcsolatomra es egyenes ut volt a depresszioig is.

Csak azert irom,mert irta valaki hogy ezoterikus marhasag. Van ami igen az, szerintem is :D

De vannak tenyleg valos traumak is, amik bizony eleg eros hatassal lehetnek az emberre es a szules korulmenyei, modja, a banasmod meghatarozo lehet sajnos.