Tanárként állnád a szavad, vagy kiskaput keresnél ez esetben?

Elsőhöz csatlakozom.

Nyilván pályatévesztő vagy te is.

Nem is értem, hogy miként merülhet fel bárkiben is, hogy nem tartja a szavát.

Igen én megtenném, és ezzel elnyerném az osztály tiszteletét.

"Igen én megtenném, és ezzel elnyerném az osztály tiszteletét."

Egy ilyennel biztosan nem nyeri el a tanár a gyerekek tiszteletét. Éppen ellenkezőleg.

A kulcs itt az (és ezt kell jól megérteni), hogy onnantól kezdve, hogy a tanár bármivel érezteti, hogy egynek tartja magát a gyerekekkel, az már a tisztelet rovására megy. Azaz maga a fogadás aktusa már tekintélyromboló. Apróságokban (pl. egy csoki) még azt mondom, hogy határeset fogadni a diákokkal. Olyan közvetlen, jófej tanár szituációt el tudok képzelni, ahol ez még belefér, de egy olyan fogadás, ahol a tét az, hogy a tanár hülyét csinál magából, és a tanár belemegy: ez azt jelenti, hogy a tanár a tekintélyét vetette oda. De nem azzal vetette oda, hogy veszít, és nem tartja be a fogadást. Azzal vetette oda, hogy odáig ereszkedett, hogy fogadott egy ilyen dologban. Ha ezt egy tanár nem érti, ösztönösen nem látja át, akkor nem való gyerekek közé.

Innentől kezdve az már másodlagos kérdés, hogy a tanár betartja-e a fogadási ígéretét, igazából nem ez a lényegi szempont itt. Ha nem tartja be, akkor a gyerekek már ezzel heccelik ("ha valaki ígér valamit, illik betartani stb.), de ismétlem: ez már heccelés, azaz régen rossz vágányon van az egész. Ha meg betartja az ígéretét, azzal nem a gyerekek tiszteletét vívja ki, éppen ellenkezőleg.

A tiszteletről pedig annyit, hogy a mai világban nagyon sokszor találkozom azzal, hogy ezt a szót rosszul használják, illetve maszatolják. A felnőttek is. Ennek az az oka, hogy a mai diákokban (de már a szüleikben is) ez a dolog nem alakul ki, mert senki nem tanította meg nekik, nem mutatott mintát stb. Valami olyasmire gondolok itt, hogy a mai világban (a gyerekek szemében) kezd elmosódni valami, önmagukról kezd torz önkép kialakulni, nem értik, nem látják a saját szerepüket, helyüket, de a felnőttekét sem látják magukhoz képest. Mindent úgy látnak, mintha mindenki egyenrangú lenne, azaz ők is mintha a felnőttekkel egy súlycsoportban lennének, és követelik is ezt az elismerést.

Egymáshoz képest lehet, hogy engyenrangúak, de ha a tanárt is beveszik ebbe az egyenrangúságba, akkor már paradox dolog a tiszteletről beszélni, amikor az egyenrangúság felnőtt-gyerek, pláne tanár-diák viszonyban (vagy írhatnám a szülő-gyerek viszony stb.) lehetetlen. Vagyis ha a gyerek úgy viselkedik, hogy egyenlőnek tartja magát a tanárral, vagy a tanár úgy viselkedik, hogy egyenlőnek tartja magád a diákkal, ott már nem lehet tiszteletről beszélni. Ezért írtam, hogy a tanár nem csinálhat olyat a diákjaival, amit a való életében a haverjaival vagy családtagjaival stb. tenne.

Elég régi ez a kérdés, szóval nem tudom, hogy olvassa-e valaki. De ha igen, most biztosan jönnek majd a hülye kommentek, hogy régimódi vagyok, biztos verem a gyerekeket, tuti, hogy szigorú stb. vagyok. Pedig nem. Imádnak a gyerekek, végigröhögik nálam az órákat, ha kilépek a folyosóra, lépni nem tudok tőlük, mert körülzsongnak. De senkinek nem jutna eszébe átlépni a határt, és ha éreznék, hogy nálam nincsenek határok, biztos nem szeretnének. Nem jófejnek tartanának, hanem hülyének.