Verset keresek, részletek lent?!

József Attila: A BŰN

Zord bűnös vagyok, azt hiszem,

de jól érzem magam.

Csak az zavar e semmiben,

mért nincs bűnöm, ha van.

Hogy bűnös vagyok, nem vitás.

De bármit gondolok,

az én bűnöm valami más.

Tán együgyű dolog.

Mint fösvény eltünt aranyát,

e bűnt keresem én;

elhagytam érte egy anyát,

bár szivem nem kemény.

És meg is lelem egy napon

az erény hősein;

s hogy gyónjak, kávézni hivom

meg ismerőseim.

Elmondom: Öltem. Nem tudom

kit, talán az apám -

elnéztem, amint vére folyt

egy alvadt éjszakán.

Késsel szúrtam. Nem szinezem,

hisz emberek vagyunk

s mint megdöföttek, hirtelen

majd mi is lerogyunk.

Elmondom. S várom (várni kell),

ki fut, hogy dolga van;

megnézem, ki tünődik el;

ki retteg boldogan.

És észreveszek valakit,

ki szemmel, melegen

jelez, csak ennyit: Vannak itt

s te nem vagy idegen...

Ám lehet, bűnöm gyermekes

és együgyű nagyon.

Akkor a világ kicsi lesz

s én játszani hagyom.

Én istent nem hiszek s ha van,

ne fáradjon velem;

majd én föloldozom magam;

ki él, segít nekem.

József Attila: Bukj föl az árból

[link]

Ady Endre: Sípja régi babonának

Csak magamban sírom sorsod,

Vérem népe, magyar népem,

Sátor-sarkon bort nyakalva

Koldus-vásár közepében,

Már menőben bús világgá,

Fáradt lábbal útrakészen.

Körös-körül kavarognak

Béna árnyak, rongyos árnyak,

Nótát sipol a fülembe

Sípja régi babonának,

Édes népem, szól a sípszó,

Sohse lesz jól, sohse látlak.

Szól a sípszó: átkozott nép,

Ne hagyja az Úr veretlen,

Uralkodást magán nem tűr

S szabadságra érdemetlen,

Ha bosszút áll, gyáva, lankadt

S ha kegyet ád, rossz, kegyetlen.

Üzenhettek már utánam,

Kézsmárk hegye, Majtény síkja,

Határ-szélen botot vágok,

Vérem többé sohse issza

Veszett népem veszett földje:

Sohse nézek többet vissza.

ADY Endre: Elbocsátó, szép üzenet

Törjön százegyszer százszor-tört varázs:

Hát elbocsátlak még egyszer, utólszor,

Ha hitted, hogy még mindig tartalak

S hitted, hogy kell még elbocsáttatás.

Százszor-sujtottan dobom, ím, feléd

Feledésemnek gazdag úr-palástját.

Vedd magadra, mert lesz még hidegebb is,

Vedd magadra, mert sajnálom magunkat,

Egyenlőtlen harc nagy szégyeniért,

Alázásodért, nem tudom, miért,

Szóval már téged, csak téged sajnállak.

Milyen régen és titkosan így volt már:

Sorsod szépítni hányszor adatott

Ámító kegyből, szépek szépiért

Forrott és küldött, ékes Léda-zsoltár.

Sohase kaptam, el hát sohse vettem:

Átadtam néked szépen ál-hitét

Csókoknak, kik mással csattantanak

S szerelmeket, kiket mással szerettem:

És köszönök ma annyi ölelést,

Ám köszönök mégis annyi volt-Lédát,

Amennyit férfi megköszönni tud,

Mikor egy unott, régi csókon lép át.

És milyen régen nem kutattalak

Fövényes multban, zavaros jelenben

S már jövőd kicsiny s asszonyos rab-útján

Milyen régen elbúcsuztattalak.

Milyen régen csupán azt keresem,

Hogy szép énemből valamid maradjon,

Én csodás, verses rádfogásaimból

S biztasd magad árván, szerelmesen,

Hogy te is voltál, nemcsak az, aki

Nem bírt magának mindent vallani

S ráaggatott díszeiből egy nőre.

Büszke mellemről, ki nagy, telhetetlen,

Akartam látni szép hullásodat

S nem elhagyott némber kis bosszuját,

Ki áll dühödten bosszu-hímmel lesben,

Nem kevés, szegény magad csúfolását,

Hisz rajtad van krőzusságom nyoma

S hozzám tartozni lehetett hited,

Kinek mulását nem szabad, hogy lássák,

Kinek én úgy adtam az ölelést,

Hogy neki is öröme teljék benne,

Ki előttem kis kérdőjel vala

S csak a jöttömmel lett beteljesedve.

Lezörögsz-e, mint rég-hervadt virág

Rég-pihenő imakönyvből kihullva,

Vagy futkározva rongyig-cipeled

Vett nimbuszod, e zsarnok, bús igát

S, mely végre méltó nőjéért rebeg,

Magamimádó önmagam imáját?

Kérem a Sorsot, sorsod kérje meg,

Csillag-sorsomba ne véljen fonódni

S mindegy, mi nyel el, ár avagy salak:

Általam vagy, mert meg én láttalak

S régen nem vagy, mert már régen nem látlak.